avagy
Most akkor mikor vállaljunk gyereket?
Az elmúlt hetekben született meg sikeres hazai írónőnk gyermeke, amely eset óriási visszhangot hallatott, elsősorban az édesanya kora miatt. Rengetegen támadták, amiért 49 évesen lépett az anyaság rögös útjára. A hír kommentjeit olvasgatva nekem is muszáj volt papírra vetnem a gondolataimat, mert úgy gondolom, a téma sokkal összetettebb és bonyolultabb, mint azt az átlagkommentelők látják. A fő vezérvonala ugyanis ezeknek a hozzászólásoknak az, hogy mit képzel magáról az „ilyen”, a gyereknek nem ilyenkor, de nem is negyvenhez közel kell nekikezdeni, és hogy „ebből lesz” a sok SNI gyerek…
Na, de mikor van itt a megfelelő idő a gyerekvállalásra??
A környezetünkben élő – és mivel mindenfelől hasonlót hallok, úgy gondolom társadalmi szinten is ez a jellemző – huszonévesen házasodott és gyermeket vállalt szülők kb. háromnegyede elvált már, a gyerek(ek) vagy egyik szülőjüknél élnek, lemondva ezzel a másik szülővel való tartós együttélés öröméről, velejáróiról, vagy esetleg felváltva laknak vagy az anyánál, vagy az apánál, amitől párhavonta, félévente jócskán felborul a már megszokott életvitelük. Emellett nem ritkán vannak kitéve a szülők marakodásának, melyek tárgyai sokszor ők maguk.
A 30, de különösen 35 felett gyereket vállaló nőket előszeretettel bélyegzi a társadalom karrierista, önző, stb. jelzőkkel, holott az esetek nagy többségében vélhetően csak arról van szó, hogy a legtöbben egy-két hosszú és reményteljesnek tűnő, mégis kudarcba fulladó kapcsolaton túl épp nem, vagy egyre nehezebben találják meg az ideális apajelöltet. Ráadásul ezen a piacon már rengeteg az elvált szülő is, mind anyukák, mind apukák személyében, és sokan gondolkodnak úgy, hogy nem kívánják más gyerekét nevelni, vagy akár tudomásul venni választottjuk múltjának „gyümölcsét”.
És akkor persze ott vannak még azok a nők is, akik valamilyen okból kifolyólag nem tudnak, vagy nem könnyen tudnak teherbe esni. (Minden tiszteletem az övék, mert amellett, hogy az egyik létező legnagyobb női fájdalmát hordozzák, még osztozniuk kell a másoknak megadatott babaörömökben és a kívülállók felületes, a hátteret nem ismerő bírálatát is tűrniük kell. Nem lehet könnyű.)
Nos, hát akkor mikor is leszek én jó szülő?
Ha a legjobb testi adottságaimat kihasználva elkezdek szülni a húszas éveim közepén, aztán vagy együtt maradok a férjemmelm a gyerekek miatt egy rossz házasságban (aminek nem mellesleg a gyerekek is isszák a levét), vagy a válás mellett döntünk, rossz esetben egy életre szóló frusztrációt adva ezzel a gyerekeknek? Merthogy nem minden szülő tudja ám szépen és békésen kezelni a válást, érzéssel átbeszélni a gyerekével a változásokat, esetleg megfelelően felkészíteni egyedül nevelt gyermekét egy féltestvérke érkezésére… De persze némi esélyem arra is van azért, hogy szépen, békességben együtt maradunk apával, míg a halál el nem választ. Ugyanakkor további fontos kérdés, hogy amikor a legjobbak a testi adottságaim a szüléshez, vajon lélekben készen állok-e a gyermekvállalásra? Akarom-e már egyáltalán?
Vagy szüljek akkor, amikor már túl néhány csalódáson, tapasztalt „férfifalóként” 30 valahány évesen megtalálom az igazinak tűnőt, akikről még plusz pár év alatt bebizonyosodik, hogy tényleg Ő lehet AZ, vállalva ezzel, hogy ha minden jól megy, átlag 10 évvel kevesebb időt töltök majd (idősebb koromból adódóan) a gyerekem nevelésével, mint a korán gyereket vállalók? És persze vállaljam a megjegyzéseket innen-onnan, és vállaljam a születési rendellenességek magasabb előfordulási arányát?
És mi van akkor, ha akármelyik kategóriába is tartozom, de mire gyermekvállalásra adjuk a fejünket, kiderül, ez nem megy csak úgy magától?
Igen, az évek a legtudatosabb tervezés ellenére is észrevétlenül repülhetnek el a fejünk felett bármiféle részeredmény elérése nélkül is.
Nyilván vannak kivételek. Szerencsére vannak fiatalon házasodott, sokgyermekes családok, amelyek nem hullanak szét, és van sok-sok későn gyermeket vállaló, akinek hosszú élet adatik, így felnőttet nevelhet a gyermekéből. De akárhogy is nézzük, a társadalmi tendenciák jelentősen megváltoztak az utóbbi néhány tíz évben. Kiveszőfélben van a holtomiglan-holtodiglan, a házassági kötelék távolról sem olyan erős, mint amilyen a mostani nyugdíjasoké volt, így az elmúlt évtizedek standard és jellemző családmodellje mára már széles körben diverzifikálódott. (Az okok összegyűjtésébe most nem mennék bele.)
Ilyen körülmények között nem csak az idősebben szülő SNI gyermekeitől kell tartani (idézve az egyik szemellenzős kommentelőt), hanem a rengeteg elvált szülő ilyen-olyan lelki sérülést elszenvedő gyermekétől is.
Tény, hogy 49 évesen szülni valóban nem hétköznapi, de az, hogy a gyermeknek milyen élete lesz a szülei mellett, és milyen felnőtt válik belőle (amennyiben persze nincs semmilyen veleszületett problémája) leginkább a szülőjén és a nevelésen múlik. Lehet élni egy szülő mellett 18 éven át lelki nyomorban szép emlékek nélkül, de az is előfordulhat, hogy idejekorán, gyermekként veszíted el a szüleidet, ám a szívedben mindig ott őrzöd majd őket, ahogyan mosolyogtak rád.
EV.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?