Egy véraláfutásos folt a vállamon emlékeztet arra, hogy jól tettem, hogy elhagytam. A gyermekem apját. A „szerelmemet”. Micsoda megtévesztés ez a szeretettel átitatott szó, amit ő gyakran használt rám. Aztán sértegetett egy adott indulatos pillanatában. Mondott már mindent: voltam szopós kurva, aki csak széttette a lábát neki, hogy végre valaki felcsináljon, voltam élete legnagyobb hibája, mikor őelőtte elköltöztem egy másik városba, csak dugni mentem oda, egy eltartott vagyok, egy pióca, aki először anyámék nyakán élősködött, aztán most az övén, már egy ideje szar vagyok a szemében, és elmondta, mióta nem tud engem tisztelni, és meglátása szerint én otthon nem csinálok SEMMIT!
Nem vagyok jó a szóbeli csatározásokban, ő kitartóan, mintha tanulta volna valahonnan, megállás nélkül ilyen és ehhez hasonló szitokszavakkal becsmérel, én nagyokat nyelek, fáj, hallgatok, majd hirtelen elborul az agyam, hogy ne tovább, és az utolsó lekurvázás után nekimegyek és pofon csapom. Félelmetes, ami ezután következik, látom a szemében az elpattant ideget, és hogy ha lehetne, úgy elverne, mint egy férfit. De „szerencsére” nem történik ilyesmi, „CSAK” falhoz lök, én bevágom a fejem, feldagad a fülem, nem vérzek azért, nincs itt semmi baj. Érzem a térdem újonnan szerzett sebének fájdalmát, igen, itt holnap nagyon csúnya duzzanat lesz. Megfogja a két lábam, behúz a másik szobába, mint egy kivert kutyát, a fejem az ágy széle mellett – aminek a tegnapi veszekedés során a fejem úgy odacsapódott egy kapott pofon miatt, hogy a torkom az ágy szélével találkozott elesés közben -, és aztán üt és üt az öklével, és én takarom a fejem a két karommal, ordítom, hogy ne bánts, és csak üt, és egyszer csak abbahagyja. Ez volt a legutolsó és legnagyobb balhénk közös életünk során. Másnap elköltöztem.
Ő azt mondja, hogy na nehogy már ő legyen a hibás, én is ugyanolyan hibás vagyok, hát nem látom magam? Kimondottan vigyázok arra, nehogy kiváltsak dühöt belőle, ismerve őt, jobb a békesség. Kedvében járok, és egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy abban reménykedem, nehogy szóljon valamiért. Félelmet diagnosztizálok magamon. Három órát voltál a szüleidnél a gyerekkel? Mit csavarogsz ennyit, itthon legyél, asszony vagy, van dolgod. Egyszer történt olyan, hogy kupit hagyva magam mögött mentem el otthonról, bocsáss meg, Istenem! És akkor talán ő is megbocsájt nekem!
Hadd mondjak egy fontos észrevételt: nem változik meg.
Hiába beszéled meg vele, hogy ez neked fáj, lelkileg még jobban, és el fogod hagyni, ha továbbra is így viselkedik, nem fogja fel. Van valami blokk az agyában, ami nem hagyja az információkat továbbhaladni szegény emberben. Én meg nem tudom, hogy történhetett meg mindez velem. Aztán ráébredek, hogy nem léptem időben. Már akkor lépnem kellett volna, mikor láttam az agressziója első jeleit. Vagy mikor megfenyegetett, hogy csak szüljem meg a gyerekét, úgy bever nekem egyet, hogy megemlegetek minden szájalást. Beverek egyet, ha... - ez a mondat sűrűn előfordult a hétköznapjainkban. Én meg lassan elfelejtettem, hogy egy egészséges párkapcsolatban boldognak kell lenni, nem pedig minden nap sírni valamiért. De igaza van végül is... Én is hibás vagyok a dolgainkban. Hogy úgy érzem, el kell mondanom a véleményemet, és hogy jogom van kiállni magamért, pedig csak el kéne fogadnom, amit ő mond:
„Amikor azt mondom, hogy maradj csöndben, akkor maradj csöndben. És nem veszekednénk.”
K.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
