Isten áldja a szoptatást!
Gyerek a mellen. Tündéri gyerek, imádom, életem értelme, a legszebb, legédesebb gyerek, akit valaha láttam. Persze mind az volt a maga idejében. Szoptatok. A jelenlegi taktika szerint kb. óránként, ami annyit jelent, hogy ha a gyerek nincs mellen, akkor ordít, ha mellen van, akkor én ordítok. Mert leszakad a hátam. Próbáltam én fekve, de úgy elterül a mellem, mint az alföld, ja, mert nekem nem olyan kis hegyes, önmagát tartó melleim vannak, hanem nagyok és lazák, nem nekem szól egy melltartóreklám sem, nemhogy ezek a szoptatást népszerűsítő plakátok, szóval olyankor elterül, és két kézzel fogom, hogy a gyerek szájába is jusson belőle, aztán nem marad szabad kezem, hogy a gyereket piszkáljam, hogy ne aludjon rá, mert nem lesz tej, ha nem szívja. Ülve, normál pózban szintén király a helyzet, csak ahhoz kell egy kéz, hogy a gyerek orrát be ne fogja a mell, a másik kell a piszkáláshoz, és nincs harmadik, hogy megakadályozza a szétfolyást. A hónaljtartás viszont egy párnával a gyerek alatt majdnem jó. Ha ügyes vagyok, két szabad kezem is van, egyikkel piszkálom a kicsit, a másikkal – minekazilyennek..?! – gépelhetek is a notin. Szóval ez a póz jó – kb. öt percig, amikor érzem, hogy leszakad a hátam, leszakad, és iszony ingerültség jön rám, a rohadt életbe.
Fejek. Napok óta úgy érzem magam, mint egy tehén, amit tejtermelésre állítottak be, és nem elégedettek az eredményével. Fejek, masszírozok (néha egyszerre), szitkozódom. Igen, mert nem elég szoptatni, mert a gyerek nem szívja ki azt a kicsit sem, ami van benne, hanem aztán ürítsük ki, mert a pangó tej, tudjuk, egyfelől gyulladáshoz vezethet, másfelől a kereslet-kínálat elve alapján ami nem ürül ki, az nem termelődik legközelebbre. Tehát fejek. Jó lenne néha aludni is, de arra nincs idő, mert amikor nem a gyönyörű gyerekem seprűs szempilláit csodálom, miközben szétmegy a hátam, de olyan édesen szuszog az a gyerek, akkor a fejő ritmikus búgását hallgatom, na, ezt aztán nem élvezem egy cseppet sem, és fekve sem lehet csinálni. De ilyenkor, legalábbis a nap első felében, a gyerek két evés közt elégedetten alszik két-három órát, és volt már rá példa, hogy pihenni, vagy teszem azt: mosni is tudtam eközben.
Előbb szoptatok, aztán fejek. Hát ez a legjobb. A gyereknek kell mellenként úgy húsz perc-fél óra, ezalatt az idő alatt elszundikál, szívogat, ki tudja, mit csinál. Ennyi idő alatt volt már, hogy harminc ml-t is ki tudott belőlem varázsolni, a mérleg tanúsága szerint. Klassz, minekutána az átlagfogyasztása jelenleg nyolcvan ml, vagyis hol csak hatvan, hol meg száz. Eztán tehát kap pótlást az előző fejésből, beszlopálja negyedóra alatt (kólika elleni cumisüvegből, majdnem olyan lassan jön belőle, mint egy rendes mellből), és aztán már, ha letettem, csak a fejés marad hátra, darabonként kb. negyedóra-húsz perc, közben masszírozom, szinte facsarom, hadd dolgozzon, ééééééééés – marad fél órám, hogy elmossam a kellékeket, esetleg vécére menjek, egyek, zuhanyozzak, néha aludni is sikerül. Ilyenkor estére már úgy fáj a mellem, hogy akár a gyerek, akár a fejő harap rá, sírhatnékom van.
Éljen az anyatej!
Persze küzdök. Küzdök, mert egyfelől a társadalmi nyomás, másfelől az a komoly érv, hogy addig húzzuk a gyerek majdnem-szagtalanságát, amíg lehet, elvégre olyan kevéssé büdöset, mint anyatejes korában, soha többet nem fog kakálni. És persze az ár-érték aránya is sokkal jobb, mint a tápszernek, na, jó, elegánsan megfeledkeztem a szoptatós teákról, avokádóról, görögszénáról, több-tej-plusz kapszuláról és társairól, nem beszélve nagyanyáink módszereiről, rántott levesek, madártej, ráolvasás, telehold fénye.
Mindenki tud szoptatni. Na, jó, majdnem. De nem, hanem mindenki tud szoptatni, csak akarni kell, tenni kell érte, át kell állni fejben. Van segítség, ha nem megy, rokonok (jó esetben csináltak már ilyet, és nem is túl régen), barátnők (na, a legtöbbje nagyon tapintatosan oldja meg szerencsére, és nem akarom őket kivágni az ablakon), l-ek, nemzeti szoptatási tanács, vagy mi, a védőnő is azért van, hogy segítsen.
Szoptatok. Nézem a gyereket, állati szép. Sose lesz többet ilyen közel hozzám. De a hátam.... az rohadtul fáj.
Banyavári
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
