Ezen a héten is zajlott nálunk az élet – talán a szokásosnál is jobban – és megkezdődött a visszaszámlálással egybekötött készülődés is a Nagy negyedik szülinapjára. Azonban még mielőtt nekikezdenék az ünneplős részt taglalni, beszámolok a hét elejéről.
Hétfőn reggel újra belelendültünk a szokásos hétköznapi körforgásba és az óvodából hazafelé jövet még az egyik papír-írószer boltban is megálltam fekete és piros kartont venni, ugyanis nagy feladat várt ránk délután a lányommal.
Itt az oviban az a szokás, hogy ha valaki a csoportból valami különleges helyre utazik vagy rendkívüli, érdekes programon vesz részt, akkor a visszatérte után beszámol a többieknek az élményeiről és tart egy többnyire fényképekkel tűzdelt „előadást” arról, hogy milyen kalandokban volt része.
Már múlt héten – mielőtt elindultunk a Katica tanyára – emlékeztetett az óvónénink, hogy csináljunk sok fotót és szeretettel várják a gyerkőc beszámolóját, amikor legközelebb találkoznak. Hétfőn reggel ki is találtuk a lányommal, hogy piros kartonból kivágunk közösen egy nagy katicabogár formát és arra fogjuk felragasztani a hosszú hétvégén készült képeket.
Mindenképpen vele együtt szerettem volna elkészíteni a posztert, de ha akartam volna, se tudtam volna korábban nekikezdeni. Még haza sem értem az ovifuvarról, már hívott az az ismerősünk, aki tavaly is felajánlotta, hogy leszedhetjük náluk a meggyet a fáról, mert ők nem terveznek vele semmit, ne várjuk meg, amíg elrohad a termés.
Reggeli után rögtön meg is indultunk hozzájuk, hogy ne halogassuk a dolgot és még aznap be tudjam főzni azt a pár üveg lekvárt, amit készíteni akartam belőle. Egy évvel ezelőtt még nagy pocakkal létráztam, de most sokkal könnyebb dolgom volt, pillanatok alatt teleszedtünk egy nagy tálat, amit nagyjából elegendőnek ítéltem négy-öt üveg megtöltésére.
A férjem hősiesen feláldozta magát (és a bőrszínét az időközben észrevétlenül kilyukadó gumikesztyűben) és kimagozta az összeset, majd mire a Kicsi felébredt a délelőtti alvásából, már a száraz dunsztban pihentek a friss, illatos lekvárjaink.
Egy marékkal természetesen neki is félretettünk, hogy ébredés után megízlelhesse a korábban még nem kóstolt gyümölcsöt. Eleinte csak kíváncsian nézegette és csipkedte a hurkás kis ujjaival, aztán amikor végül a szájába vette, megindult az abszolút kabaré.
A mellékelt képen láthatjátok, hogy nem különösebben volt elragadtatva a savanykás ízétől, de azért mégis vissza-visszament egy-egy újabb falatért és végül jópár szemet elfogyasztott, közben folyamatosan hasonló pofákat vágva.
A hét többi része is tartalmasan telt, bár a keddi napunkból kiindulva a férjemmel versenyezhetnénk, hogy melyikünknek fájtak jobban a délutáni órák.
Délben végre elérkezett a hetekkel korábban lefixált tetoválásának az időpontja és mivel ő mindig elég nagy mintákat csináltat – ami több órányi szurkálást jelent –, ezért nem is számítottunk rá, hogy 8-9 előtt hazaér.
Így alakult, hogy este egyedül voltam a lányokkal, ami önmagában nem is lett volna kihívás, de arra jutottam, hogy ha már lúd, akkor legyen kövér (vagy csak szeretek szenvedni) és levágom mind a kettejük körmeit is a közös fürdetés után.
A körömvágásról nálunk azt kell tudni, hogy amíg ez a Nagy esetében egy viszonylag egyszerű művelet, addig a Kicsinél úgy néz ki a dolog, mint egy különösen kegyetlen, középkori vallatás.
Torkaszakadtából ordít, minden erejévél szabadulni próbál, közben én három végtaggal próbálom lefogni és rohadtul igyekszem – persze úgy, hogy még biztonságosan intézzem a dolgot –, de így is folyik mindkettőnkről a víz mire készen leszünk.
Heti egyszer biztosan azt hiszik a szomszédok, hogy bezsírozva forgatom a gyereket a parázs fölött, mert nagyjából olyan hangokat produkál, mintha élve sütném az összes alkalommal, amikor körömvágásra kerül a sor. Van, hogy nem bírom ép ésszel és inkább beosztom, minden másnap levágom két körmét, mert csak addig tudom józanul hallgatni a négyszáz decibeles ordítást.
Az hagyján, hogy ehhez a művelethez képest az orrszívás könnyű nyáresti séta a naplementében, de ennyi küszködés után még a körmei is úgy néznek ki utána, mintha egy majdnem teljesen vak bútorasztalos esett volna neki kézi gyaluval.
Sebaj, kicsire nem adunk, ki nem szarja le? Rövidebb? Igen. Akkor jól van az úgy.
Már mindenféle megoldást próbáltam, a férjemmel is csináltuk közösen, hogy elterelje a figyelmét, még a régóta vágyott pénztárcámat is odaadtam neki, húztam csörgős karkötőket az ellenkező oldali bokájára, de semmi nem használt. Ha van valakinek valami használható ötlete, azt szívesen fogadom, mert egyelőre csak visszafelé számolok - még 59-szer kell ezt kibírni (ha elég rövidre vágom, akkor be tudunk menni 45-50 alá is akár), amíg két éves lesz, akkor már hátha nem lesz minden alkalommal brutális földharc belőle.
Becsületesen megkínozva (de rövidebb körmökkel!) érkeztünk meg a szerda reggelhez. Anyósomék aznap indultak Dániába a sógoromat meglátogatni, így a férjem már fél hatkor elindult itthonról, hogy kivigye őket a reptérre, majd hazajött felvenni a Nagyot és együtt mentek tovább az oviba.
Nem tudom, hogy a fejemben kavargó ezernyi gondolat vagy a körömvágós trauma hatására, de teljesen elfelejtettem, hogy a gyereknek aznap be kellett volna vinnie a kedvenc játékát az óvodába.
Én vállaltam volna a felelősséget (elvégre nekem is mondták az óvónénik), de hazaérve az apja beszámolt róla, hogy az elsőszülöttünk nem illetődött meg amikor reggel kiderült, hogy nincs „házi feladata”, a lehető legnyugodtabban vette le a csuklójáról a sötétben foszforeszkálós gyöngyökből saját kezűleg fűzött karkötőjét és bejelentette az aznapi tetának, hogy ő teljesítette a kérést, mert neki ez a gyöngyös karkötő és a gyöngyfűzés a kedvenc játéka.
Nagyon nevettem a leleményességén, miközben mozifilmként pergett le a szemeim előtt az összes alkalom, amikor én beszéltem megingathatatlan magabiztossággal abszolút oda nem illő dolgokról egy-egy váratlan feleltetésnél az iskolában és valahogy mindig megúsztam ép bőrrel a dolgot.
Nyilván jobban örülnék neki, ha készülne az órákra amikor odakerül, de nem egy rossz tulajdonság az sem, hogy képes így feltalálni magát. Már most fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy milyen tapasztalaink lesznek a következő években.
Ez a nap volt az utolsó, amit a héten az oviban töltött, mert a csütörtök a horvát „államiság ünnepe” (az idézőjel annak szól, hogy igazából az első többpárti parlament megalakulását ünneplik a helyiek, de hivatalosan így hívják) és mivel a nemzeti ünnep ennyire közel esik a hét végéhez, az óvoda úgy döntött, hogy pénteken is zárva tartanak.
Már a hét elején megegyeztünk egy közeli barátunkkal, hogy a (jó darabig az utolsó) napsütésesnek ígérkező napot náluk töltjük egy kis kerti sütögetéssel, hogy a gyerekeink is kedvükre viháncolhassanak a fűben, amíg a férfiak elkészítik az ebédet.
A férjem is felajánlotta segítségét, így az volt a terv, hogy ő már a késő délelőtti órákban átmegy a helyszínre, én pedig itthon maradok a lányokkal, amíg mindketten délelnek egyet és délután csatlakozunk hozzájuk.
Ez eddig mind szép és jó, de nem fogjátok kitalálni, hogy hogy jártam! A gyerekek már felébredtek, de még mielőtt elindultunk volna, ki akartam vinni a kutyánkat egy rövid sétára, hogy biztosan ne jöjjön rá a szükség, amíg távol leszünk.
Mivel a lányok később keltek fel, mint amire számítottam és így már necces volt, hogy odaérünk akkora, amikorra megígértük, tényleg csak 10-15 percet szántam a sétára, a Kicsire még cipőt sem adtam; gondoltam, hogy majd fogom addig a kezemben, amíg megyünk egy kört a lakótelep körül.
Már visszafelé tartottunk, amikor észrevettem, hogy a kulcsom nincs a zsebemben!
Halványan azért még élt bennem a remény, hogy hátha beletettem kívülről a zárba és majd ott fogjuk találni amikor megállunk a bejárati ajtó előtt, de ez nyilván nem így történt, szóval kint ragadtam kutyástól, mezítlábas gyerekestől a lépcsőházban.
Az öt szomszédunkból négy élt a majdnem hosszú hétvége lehetőségével és elutaztak, óriási mákunk volt, hogy legalább egy lakásban találtunk valakit, aki kölcsön tudott adni egy telefont, hogy felhívjam a férjem és hazaszólítsam, hogy engedjen be minket.
Mivel maga a banzáj egy másik városban (de tőlünk szerencsére nem túl távol) zajlott, bőven volt 25-30 szabadon eltölthető percünk, amíg várakoztunk. A Kicsit, úgy ahogy volt, mezítláb eleresztettem a társasházak között a fűben és jobb ötletem nem lévén elkezdtünk százszorszépeket gyűjteni, hogy majd meglepjük vele a hős, megmentő apjukat; amikor nem egészen kettő perc elteltével megszólalt a Nagy, hogy neki kakilnia kell.
Már csak ez hiányzott!
Abban egészen bizonyos voltam, hogy a korábbi problémáink tudatában még véletlenül sem fogom kiejteni a számon, hogy tartsa vissza, így felvázoltam neki az egyetlen elérhető lehetőséget, hogy ha érzi, hogy jön, akkor a sarokba a fűbe kuporodjon és anya majd a megmaradt kutyakakis zacskóval összeszedi az áldást. A törlési opciókról előre megfontoltam hallgattam és a gyerek sem kérdezett rá, de szerencsére sikerült megúszni az eseményt, legalábbis addig, amíg megérkezett a férjem és bejutottunk a lakásba.
Az eseménydús készülődés után végül eljutottunk a kertipartira és az előzmények ellenére remekül éreztük magunkat. A baráti gyerekek négy és két évesek, így a nagylányunknak az ott töltött idő alatt bőven volt korban megfelelő társasága és az ebéd is kimondottan finomra sikerült – még a Kicsi is belakott a frissen sült csirkemellből és a mellé tálalt zöldségekből.
A koraesti hazaúton szerencsésebbek voltunk, mint odafelé, éppen akkor autóztunk a városszéli, kietlen utakon, amikor az ünnepi légibemutató zajlott, közvetlenül a szélvédőnk előtt az égen.
A Nagyot teljesen lenyűgözték a különböző formációkban repkedő vadászgépek és a kocsiban ülve a meglepően hangos zajokat sem hallotta, ami egyébként eléggé zavarta volna.
Az ovi jóvoltából felszabadult péntekünkre már tényleg semmi különlegeset nem terveztünk, az egész délelőttöt a játszótéren töltöttük, majd a férjemmel rohamtempóban kitakarítottuk a lakást, amíg a lányok aludtak.
Délutánra megérkezett a beígért zápor is, úgy esett, mintha dézsából öntenék, ezért össznépi legózással és gyurmázással múlattuk a nap utolsó óráit idebenn. Folyamatosan figyeltük, hogy mikor szelídül annyira a zivatar, hogy ki tudjunk merészkedni a kutyánkat megsétáltatni és amikor úgy tűnt, hogy kissé kevésbé esik, akkor gyorsan szóltam mindenkinek, hogy siessenek, vegyék a cipőiket, mert nem tudjuk mennyi időnk van, mielőtt újraindul a zuhé.
A felszólítást hallva a Kicsi(!) azonnal kitrappolt az előszobába, felkapta a Nagy mostanában leggyakrabban hordott cipőjét és odavitte neki – már ezt is kistányér méretű szemekkel figyeltük -, majd visszafordult és elhozta a saját szandálját is, odatotyogott hozzám és a kezembe adta őket.
Lehet, hogy csak véletlenül alakult így (le fogom többször tesztelni, az biztos!), de mindenesetre teljesen elképedtünk, hogy nem csak megértette(?), amit mondtam, de még az elhangzottaknak megfelelően is cselekedett.
Eszembe is jutott az egyik pár héttel ezelőtti komment egy korábbi írásom alatt, hogy vannak gyerekek, akik azért alszanak extrém rosszul, mert magasabb az intelligenciájuk. Bevallom nőiesen, azóta, hogy azt a hozzászólást elolvastam, ezzel vigasztalom magam a negyedik-ötödik éjjeli ébredésénél és miközben a Kicsit ringatom, szorgalmasan mantrázom magamnak félig csukott szemekkel, hogy „azért csinálja, mert nagyon okos; azért csinálja, mert nagyon okos”.
Nyilván korai még bármit is kijelenteni ezzel kapcsolatosan, de annyi szent, hogy egyre gyakrabban vannak olyan dolgai, amiket nem tudunk máshogy magyarázni.
Szombaton végre elérkezett az egyes számú születésnapi ünneplés ideje! Idén talán jobb megfogalmazás lenne szülihétnek hívni a dolgot, mert összesen négyszer fog a Nagy gyertyát fújni. Egyszer a zsúron, egyszer a legszűkebb családi körben, egyszer az oviban és utoljára pedig jövő hétvégén a tágabb rokonsággal együtt, amikor már anyósomék is itthon lesznek.
A gyerekzsúrt most szombatra szerveztük az egyik legnagyobb helyi játszóházba és a lányom nem múló dínó-vulkán-láva imádatát figyelembe véve, dinoszauruszos partira fizettünk elő.
Mivel péntek éjszaka a férjemmel mindketten kritikán aluli módon aludtunk, muszáj volt újragondolnunk a napunkat és a már jól bevált „oszd meg és uralkodj” elvet képviselve ő elvitte a gyerekeket délelőtt játszóterezni, amíg én visszafeküdtem aludni, délutánra pedig az volt a terv, hogy én viszem el a Nagyot a buli helyszínére, amíg ő huny egyet.
Igenám, de közben felhívott V. anyukája, hogy nem tudják megoldani a kislány eljuttatását a partira, nem jöhetne-e esetleg velünk? Mivel a Nagy két másik legjobb barátja nem tudott eljönni, nem akartam, hogy a harmadik se legyen ott, ezért egyértelmű volt, hogy elmegyek érte és elfuvarozom az enyémmel együtt a szülinapra.
A Kicsit persze mégsem hagyhattam otthon a férjemmel, mert akkor lőttek volna a délutáni pihenésének, de szerencsére(?) eddig még nem vitték el az időközben meghirdetett kagylóülésünket, így sikerült három gyerekülést összeharácsolnom és el tudtunk jutni négyesben a bulira.
Sajnálom egyébként V. családját, hogy sokszor ennyire nehézkes nekik a logisztika a három, négy éven aluli gyerekkel – anyuka nem vezet és ha kiesnek a nagyszülők, akkor teljesen meg vannak lőve, emiatt szegény kislány elég sokat hiányzik az oviból is.
Mindenesetre most legalább sikerült megoldani, hogy el tudjon jönni és nekem sem volt különösképpen nehéz dolgom a lányokkal.
A két nagyot leadtam a helyszínen, aztán a Kicsi alvásidejére tekintettel köröztem az autóval a környéken háromnegyed órácskát (esélytelen, hogy a babakocsiban elaludjon), majd még arra is jutott időnk, hogy a másnapi kettes számú ünnepléshez is bevásároljuk a még hiányzó tételeket.
Maga a buli 2,5 óra hosszat tartott, a számtalan játékon és a játszóházi vaduláson túl, volt tortázás, pizzázás – sőt, még egy (a lányom kérésére rózsaszín és lila) vulkánt is építettek együtt, amit utána közösen „felrobbantottak” szódabikarbónával és ecettel.
A Nagy magán kívül volt a boldogságtól egész délután, szinte egyhelyben állva is rázta az izgatottság, annyira tetszett neki a program – a rengeteg ajándékról, amiket a kis pajtásaitól kapott nem is beszélve.
Végül aztán itthon estünk neki a végtelen darabszámúnak tűnő (az egész csomagtartó tele volt!) kupacnak, így derült ki, hogy gazdagodott a gyűjteménye egy kempingezős barbival, egy hercegnős barbival, egy pillangó-barbival, egy kutyasétáltatós barbival, egy, a hozzá tartozó bőröndbe csomagolható utazós kiskonyhával, több kreatív szettel (gyöngyfűzős is van közte!), fésülhető pónival és egy „beszélő” unikornissal is.
Arra nem jöttünk rá, hogy az egyszarvúnak miért van egy kecskéhez kísértetiesen hasonlító hangja, de a férjem szerint: „Trust me, you would also have an identity crisis, if you had a horn shoved through your forehead!”
Talán mondanom sem kell, hogy a sok izgalom megtette a hatását, a lányok (és a hálózsákba bugyolált kempingezős barbi) 20:03 perckor már békésen szuszogtak a hálóban.
A vasárnap már tényleg békésen telt, a gyerekeknek délelőtt ismét játszóterezés volt a program az apjukkal, addig én elkészítettem a Nagy kedvencét, a csirkepörköltet nokedlivel és a számára egyetlen elfogadható színű salátával, lila céklával.
A négyesben elköltött közös ebéd után előkerült az aznapra szánt kisebb „bolti” torta, hogy mégiscsak legyen gyertyafújás is, de az igazán nagy durranást, a különleges, saját készítésű desszertet a nagycsaládi banzájra tartogatom.
Lehet, hogy túlzásba vittük az ünneplést a sok szülinapozással, de egyáltalán nem bánom, hogy nem egyetlen hétvégére zsúfoltunk be mindent és mindenkit, így nekünk is könnyebb volt menedzselni az egészet.
A „nagy kislányom” pedig jó eséllyel felnőttként is emlékezni fog a negyedik születésnapjára, remélem, hogy akkor is jó szívvel gondol majd vissza ezekre a banzájokra és eszébe jut, hogy milyen örömteli pillanatokat töltött együtt a családjával és a barátaival.
Salty
