13. hét
Az elmúlt héten kétszer is voltam ultrahangon. Először a rendes 12. hetin, amit a biztosítóm támogat, és rá három napra a genetikai vizsgálaton. Az első alkalommal a doki csak megnézte, hogy rendesen növekszik-e a baba. Elég nehéz volt megmérni a hosszát, mert állandóan ficánkolt, nem hazudtolta meg az őseit, ugyanis családunk szinte összes tagjára igaz (dédszülőkig bezárólag), hogy nem bírunk a hátsónkon megülni, állandóan menni kell valahova vagy csinálni valamit. Szóval Bogyó sem kivétel, úgy tűnik. A doki ismét megállapította, hogy öt nappal kisebb, mint az orvosi számítás szerint lennie kellene, én pedig ismét elmondtam, hogy ez teljesen rendben levőnek tűnik nekem. Érzem én, hogy ebből még lesznek bonyodalmak és magyarázkodások, hogy vártunk a fogantatásával. Na, sebaj, úgy szép az élet, ha bonyolult!
A genetikai vizsgálaton már csak két nappal volt elmaradva, ahol is kereken 7,5 centisnek mérték. Furcsa volt látni, hogy mennyire emberszerű már, láttam még az ujjait is, bár azért, amikor az agyát nézte a doki, ott néha eléggé Alienes beütése volt. Szóval olyan furcsa volt, mert néha egyáltalán nem érzem terhesnek magam, a hasam is még csak akkora, hogy rá lehet fogni, elhíztam, ha nem lenne a tejallergiám (na meg, hogy nem bírok annyit), észre sem venném. Kivéve egy dolgot. Tudom, hogy még nagyon korai a terhességem, de esküszöm, hogy egyik este az Onedin család nézése közben három rúgást is éreztem. Mondtam is a férjemnek, hogy na, szépen nézünk ki, ha már ekkorát rúg most, mi lesz később?! Persze ő is érezni akarta, azonnal rárakta a kezét a hasamra, de Bogyó addigra deaktiválódott, úgyhogy a férjem lemaradt a dologról. Pedig jó sokáig várt. Az első rúgásnál még azt hittem, hogy bélmozgás, de a másodiknál már felfigyeltem, hogy ott nincs semmi olyasmi, ami előidézhetné, ráadásul le-föl irányú volt. És a harmadik is pont ugyanott volt, ugyanúgy. Szóval meg vagyok róla győződve, hogy ezek bizony rúgások voltak. Azóta nem éreztem, de ez azért nem aggaszt, én magam is meglepődtem, hogy ilyen hamar rúgott.
Egyébként nálunk családi hagyomány, hogy terhesen az Onedin családot kell nézni. Mivel én is meg a férjem is akkoriban született, amikor a tv-ben adták annak idején a sorozatot, így még az előző terhességem idején viccesen felhoztam a férjemnek, hogy mi lenne, ha megnéznénk mi is? Ő meg belement a dologba akkor is meg most is. Így most újra elkezdtük nézni, öt év után már úgyis elfelejtettük. Anyukám amúgy is minden egyes szüléstörténetnél viccesen felhozza, hogy bezzeg én nem tudtam megvárni az épp aktuális rész befejezését, úgyhogy abba kellett hagynia, hogy megszülessek. Azóta sem tudja, hogy mi lett xy-nal.
És ha már családi anekdotáknál tartunk. Volt egy vicces jelenet, amikor hazamentünk. Bejelentettük tesóméknak is, hogy ketten vagyok, mire a két unokaöcsém (8 és 12 évesek) kitörő ujjongásba kezdett, hogy lesz nekik még egy unokatestvérük. Majd ment tovább minden a maga útján, mi felnőttek beszélgettünk, a gyerekek játszottak. Amikor már indultunk el tőlük, a kisebbik unokaöcsém nagyot kurjantva odaszalad a kislányomhoz és azt kiabálja neki:
„És mit szólsz, hogy kistesód lesz?!”
Mivel akkor még a leánykám nem tudott semmiről, ezért a sógornőm lepisszegte az unokaöcsémet, aki nem értette, hogy miért nem kérdezheti meg. Vicces volt és egészen tipikus. Végül egy hétre rá a genetikai vizsgálat végül úgy alakult, hogy jött velem a férjem is meg a kislányunk is, így elmondtuk neki, hogy anya pocakjában kistesó van. Örült neki, bár szerencsére nem csapott akkora üdvrivalgást a rendelő közepén, mint vártam tőle. Ugyanis, ha valaminek nagyon örül, akkor elkezd ugrálni meg visongani és teljesen felpörög. Szerencsére most csak csendben mosolygott. Azóta néha megkérdezi, hogy hol a baba, néha ad egy puszit a pocimra, és azt vette a fejébe, hogy biztos nyüszög odabent a bébi. Ugyanis van a környezetben egypár pici baba és azok szoktak nyüszögni, tehát gyerekfejjel ez teljesen logikus, hogy akkor az ő tesója is nyüszög. És pont. Hiába mondom, hogy lehet, hogy épp alszik, vagy szopja az ujját. Nem. Nyüszög. Olyan cukin tudja mondani a meggyőződéseit, ugyanakkor meg pont ugyanolyan határozott, mint én. Ha valami úgy van, akkor az úgy van és kész. Vitát nem nyitunk, eltéríteni nem lehet. Amúgy is mióta leszoktattuk a hisztizésről, a kislányom napi 24 órában cuki, de komolyan. Na, jó, elfogult(ak) vagyok (vagyunk).
A vizsgálaton egyébként rendben lévőnek találták, a koponyacsontja megfelelő méretű, a vérvizsgálat eredményére még várok, 1-2 napon belül az is meglesz. A hebamme kérdést még mindig nem döntöttem el, vagyis, hogy maradjak annál, aki ott van a rendelőben vagy válasszak másikat. Egyrészt baromi kényelmes, hogy nem kell külön időpontot kérni, meg külön helyre szaladgálni emiatt, másrészt viszont nem tudom, hogy mennyire fogok boldogulni ezzel a hebammeval. Jó lenne, ha tudna angolul, így viszont rá vagyok kényszerítve a német nyelv használatára, ami szintén az előnyömre válik*.
Amúgy sem tudom, hogy mennyire támaszkodnék rá, mennyire kellene segítenie engem. Egyrészt nem az első gyerekem lesz, már nem vagyok zöldfülű, tudom, hogy kell egy babával bánni. (Ezt mondjuk már a kislányom előtt is tudtam, hála tesóméknak, akik bébiszittyóként „alkalmaztak” anno, először egy majd két gyerek mellé) Másrészt van a családban igen jól képzett védőnő, tőle is bármikor tudok kérdezni. Amiben tudna külön segíteni az itteni hebammme (legalábbis szerintem), az a német egészségügyben való eligazodás. De ennyit meg megértek németül is. Egy szó mint száz, egyelőre úgy döntöttem, hogy maradok ennél, és az idő múlásával eldöntöm, hogy átnyergelek-e valaki máshoz vagy sem.
* Úgy tűnik, érdemes komolyan elgondolkodnom a cukrászdán, ugyanis férjem kollégái kérdezték, mikor lesz a férjemnek megint valami megemlékezésre alkalmas időpontja, mert nagyon szeretnének már a bonbonjaimból enni megint.
Zizik
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
