A héten több gyerek volt itthon, mint ahány nem. 

NagyLány fulltakony lett. Elnézve a sulidivatot nem is csodálom. Mondtam neki, hogy kap kettő, max három napot, hogy kikúrálja magát. Bólogatott és időre meggyógyult.

Jókat dumcsiztunk ebben a pár napban. Néha elkapta a nosztalgia, hogy milyen jó is volt, mikor kicsik voltak és a lakásunk olyan volt, akár egy játszótér és mennyit játszottak együtt meg én is milyen jókat találtam ki. Hát... valóban ilyen családi napközi feeling volt itt. Körjáték meg szobrozás és mindenféle. Rengeteget kreatívkodtunk is. Tényleg tisztára mint az oviban. 

PiciLányt viszont megsajnálta, hogy neki ebből a sok-sok jóból nem jut majd semmi. Ami igaz, az igaz. A kis korkülönbség és a sok gyerek előnyei... Neki majd másban lesz jó. 

KicsiFiúnak nagyon bejött az itthonsuli. Négy tünetmentes nap után a szeme olyan piros lett vasárnap estére, hogy a húsvéti nyúl sem kívánhatna szebbet. Király. Próbáltam homeóval is, de nem volt most türelmem sakkozni a szerekkel, hogy melyik is a tökéletes. Megtámogattam a dolgot, de nem vártam csodát. A dokihoz úgyis vissza kell menni. 

Új szemcsepp mellé krémet is kapott. Valamint ez allergia a kötőhártyagyulladás mellett. Szuperség.

A suliban persze haladnak a dolgok. KicsiFiú pedig csak szünet után megy majd. Mi itthon nem feszülünk meg. A szorzótábla számít. Minden más várhat. Azaz megbeszéljük a feladatokat, én mondom a helyes választ, ő meg írja. 

A szorzótábla megtanulása is inkább a válaszok kikeresésén és hangos elmondásán alapul. Még nyolc éve rajzoltam egy szorzótáblát A2-es méretben. Az étkezőasztal felett díszíti a falat. Mindig az ül vele szemben, akinek tananyag. Kicsit viseltes már szegény, de még vagy nyolc évig tuti itt lesz. Igazából már el sem tudom nélküle képzelni a konyhát.

A tavasz utáni hirtelen lehülést kissé felháborodva fogadtam. Már egyáltalán nem akartam vastag kabátot felvenni és dideregni. A lakásba beszorulni végképp nem. Pfújjjj.

Álmaimban varrni készültem, de hiába vettem meg mindent... Kedves azért nekiugrott a nyekergő varrógépemnek és szépen megtisztította, beolajozta, hátha... Én az esélytelenek nyugalmával figyeltem. Gondoltam ennyivel is okosabb lesz. Szerintem neki is inkább a kihívás része volt a lényeges. Mire neki tudok ülni, úgyis újra ráfér majd a tisztítás a ketyerére. Nyeh.

Pedig már jó érzés lenne a babakocsiban látni a puhi betétet. És hát a homokzós időszakban praktikus is. Csak kikapom és mosom. Na majd mikor a Nyúl jön, a gyerekek mennek és mi itthon leszünk hárman, három napig. Mint a mesében. 

Sátoros ünnepenként ez szerintem jár is nekünk. Karácsony óta, ha el is megy néha 1-2 gyerek, olyan, hogy mind mennek... hát egy reggeltől estig volt valóban, még januárban. 

A hét közepén nálam elszakadt a cérna. Tipikusan az a nap volt, mikor minden vacak, még a méz is keserű.

Miután kihisztiztem magam leroskadva tettem fel a kérdést. Mit? Mit cseszek el folyton? Miért kapálózom ugyanabban a gödörben? Vajon én ásom a gödröt vagy az a babázós csomag része? (az)

Már megint nem középen ülök, hanem a szent családi önfeláldozás oldalra billentem. Nem jó.

A kötelező ráfigyelésen túl a következő napokban magamra koncentráltam. Bedugtam a fülembe a zenét és közöltem, hogy nem vagyok itt. És úgy is csináltam. Persze nem magáncelú szórakozással múlattam azt az időt sem, hanem ganajoztam a lakást, de elégedetten dőltem az ajtófélfának, hogy ez biza végre egy vállalható konyha. 

Biztosan valami genetikai defekt, de szeretek takarítani. Feltételekkel. Egyedül legyek és szóljon a zene. Mióta egy zsák gyerekem van, igazán látványos egy takarítós fél óra. És mivel az eredmény sem tart tovább, így szeretem öt percig csodálni a munkám gyümölcsét.

Arra is rájöttem már régen, hogy a kupi rendkívül zavarja az idegrendszerem. PiciLány mellett a pakolás meg egy konkrét szélmalomharc. Én teregetek, ő lecibálja. Én berakom a fiókba, ő kirámolja a dobozt. Ez ilyen, tudom. 

Mostmár jön a vidámság, amikor keveset leszünk a lakásban. Így a kupit vagy nem látom vagy nem is lesz idő csinálni. Régen is ezt szerettem a nyárban. 

Gondok megoldva. Háthógyisne?!

Szombaton 5-kor keltünk. Én 9-re már bejártam a piacot, aztán KicsiFiúval megcsináltam a nyelvtan házit és a konyhát is rendbevágtam. PiciLány pedig korán beájult. Épp végeztem a fentiekkel, mikor hallom a hangját, hogy ez ma az 1 órás alvásos nap lesz. Pedig álmodtam olyat, hogy akkor most magamnak is adok fél órát... mondjuk varrok.

Kedves ebbe a csalódottságomba ébredt fel és ballagott ki a konyhába. Látva a bánatos fejemet nekiállt porszívózni és mindent elhúzni. Csak cuki akart lenni. Én meg...

Látva az egyre fokozodó felfordulást, kiakadtam. Igen, csak egy óra kupi, de én nyugira vágytam. 

"Én elmegyek! Helló!"

Telefon, füles és lakáskulcs. Anyué. 

Anyukám épp Brüsszelt állította meg a hétvégén (hihi), szóval ott most csend van és még a kutya is kölcsönben. Átrobogtam hozzá, kettőre fordítottam a zárat (biztos, ami tuti) és elvágódtam az ágyon. Magamra húztam a takarót. Nehezen, de elaludtam. Mikor felébredtem az volt az első gondolatom, hogy Anyu többet kéne utazzon, nekem meg többet kéne aludnom! Csak ültem az ágyon és megállás nélkül szólt a zene. Néztem a fákat és az autókat, a plafont meg a képeket a falon. Tiszta relax. Cseppet sem érdekelt, hogy otthon mi van. Tudtam, hogy Kedves megoldja. 

Biztos vagyok benne, hogy a zombik, mint olyan, egy kisgyerekes apuka fejéből pattantak ki, akinek ilyen őrjöngő élőhalott volt a felesége a kialvatlanságtól. Vagy csak megnézett egy dokufilmet az alvásmegvonással való kínzásról?

Bármelyik esélyes.

Mikor hazaértem, persze nyomban megtaláltak. Már mikor az ajtón beléptem jöttek és záporoztak a kérdések. 

De miért tőlem????? 

Jaaa, hát ők megkérdezték Kedvest is, de remélték, hogy majd én mást felelek. Hihi. Kis balgák. Pedig az igen ritka dolog, hogy mást válaszolunk.

Kedves csak meghúzódott a "sarokban" PiciLánnyal. Érezte, hogy még meg kell érkezzek lélekben is. 

Lehuppantam mellé. Ő bocsánatot kért, amiért felébresztett egy kérdéssel (nem mondtam hová megyek) én meg a hisztimért. 

"-Borzasztóan fáradt vagyok.

-Tudom. És kell az ölelés, igaz?"

Kimondtunk még aznap egy sor dolgot kettőnkkel kapcsolatban. Például, hogy ő mindenért magát gondolja hibásnak én meg magamat. Bennem felmerül, hogy tud-e még úgy szeretni vagy bánja már az egészet? Nagy meglepetésemre ezt a kérdést ő tette fel. Én csak néztem bután. Bennem hányszor kattog ez a nehezebb időszakokban! 

Hogy akár unhatná magát hétvégén, ahogy a barátai, korlátlanul fetrenghetne a kanapén. Ő viszont onnan nézi, hogy én már alhatnék is minden éjjel és szabad lehetnék. De egymást választottuk és PiciLány mellett döntöttünk.

Szóval ízirájder, dúlaláv, csak hát mostanában nem nagyon voltunk topon, hogy ezt úgy és annyit kifejezzük, mint amennyire szükségünk lett volna rá.

A vasárnap már a megszokott hangulatban telt. 

Kedves lasagnét sütötött, de olyan igazán nagycsaládos mennyiségben. Amúgy ő készíti a világ legjobb zöldséges lasagnéjét! Nyamiii. A husisat meg egyék a gyerekek. Hehe.

Nem akadtam ki, hogy KicsiFiú dacos éhséghisztit tartott, hogy PiciLány fél órát aludt összesen és olyan nagyon nem is akart enni majd a délutáni alvása se volt sehol. Pedig azt gondoltam, hogy mire kisétálunk a csúszdaparkba, addigra beájul. De se alvás, se csúszda. A szuper csúszdák ugyanis lekerítve ácsingóztak. A kiírás szerint pedig nem is számíthatunk gyors nyitásra. 

A babajátszón viszont a kis Babszem Csacsi nagyobbakat megszégyenítő ügyességgel mászott fel, ült le majd csúszott a kis csúszdán.

A mászás itthon is nagyon jól megy neki. A galéria létráját is megmássza, de szerencsére az óvatossága nem engedi már a harmadik fokon túl.

Valahogy sikerült megtalálnunk az elrejtett mosolyunkat és tisztán látszott, hogy mindkettőnknek szép az élet még így is, hogy folyton zajlik.

Hamár április a bolondoké, Kedves kitalálta magának, hogy befesti a haját színesre. NagyLány pingálta fel nagy izgalommal és aprólékos pontossággal a kék, lila és pink festékeket. Az eredmény nagyonállat! Mindhárman tátott szájjal és csillogó szemmel néztük. Majd megérkezett a munkából NagyFiú és mosolyogva ennyit mondott: Rainbow Dash

Hát igen..saját unikornisom van! Imádom!

Méghogy az élet nem csupa szivárvány és csillámpóni!?

Nanta