Avagy a krumpli, a diófa meg a nyugdíjunk. Még van még majdnem 20 nap addig, amíg úgymond „eldönthetjük”, maradunk-e a magánnyugdíjpénztárban, ha eddig volt valamelyikben tagságunk. A témában számos elemzés, dühöngés, bólogatás és hasonló látott napvilágot az elmúlt hónapban.
Rá kellett azonban jönnöm, az én véleményemet igazából egyvalaki fogalmazta csak meg – igaz, eléggé megtisztelő, hogy a Statisztikai Hivatal hajdani elnökével, Mellár Tamás közgazdásszal kerültem egy platformra.
Szóval, itt a kezemben egy krumpli. Tehetek vele ezt-azt. Megfőzhetem például és megehetem azonmód. Beledughatom a földbe, így ugyan várni kell a krumplilevesre pár hónapot, de a jutalmam egy szép nagy krumplibokor lehet kis szerencsével, amiből mégis nagyobb adagot főzhetek. Egyet nem tehetek a krumplival – hiába szeretném biztosítani általa, hogy hetvenéves koromban is ehessek krumplit, nem rakhatom a vitrinbe, mert addig hússzor is megrohadna a szerencsétlen. Pedig abban a pillanatban, hogy a krumpli mostani árát teszem a vitrinbe vagy a bankba, merthogy az nem rohad meg, belép a kockázat, ugyanis fogalmam sincs, hogy a pénzemért egy kilót, egy zsáknyit, vagy egy szemet fogok kapni. De arra sincs garancia, hogy lesz, aki majd krumplit termel számomra, ha ezt én közvetlenül nem tudom megtenni.
Szóval. A kérdés azért nehéz, mert bármit választunk, a bizonytalanságot és a kockázatokat választjuk. Aki mást mond, az hazudik.
Az érem egyik oldala – az állami rendszer
A jelenlegi szabályzatok alapján még 23 évem van a nyugdíjig legalább. Tehát amit ma ígérnek, az 23 év múlva válhat számomra valósággá. Nos, ha belegondolok, 23 éve 1988 elején jártunk. Emlékszik bárki arra, mit ígért mondjuk évköszöntő vagy pártkongresszus vagy nőnapi találkozó alkalmával Kádár János, Grósz Károly, Németh Károly vagy a többiek? Betartotta ezeket valaki? Számonkérték rajtuk valaha, miért nem tartották be? Meg aztán, jó lett volna az valakinek, ha betartják?
Ne tessék haragudni, én még azt is merészelem mondani, hogy arra nem is emlékszem, 23 évvel ezelőtt mit ígértem kicsodának, és mit tartottam be ebből. Nagyjából erre számítok akkor is, amikor valaki nekem ma ígér valamit 23 év múlvára, olyan területen, ahol a kimenetet ugyan némileg tudja befolyásolni, de alapvetően, hm, nem ő fogja meghatározni, bármennyire is úgy tűnik ma, hogy ő fújja a passzátszelet.
Van még ugye a felosztó-kirovónak nevezett rendszer másik bája, a szolidaritási elem. A ma nyugdíjasának nyugdíját a legkevésbé a korábbi befizetései határozták meg. Inkább a nyugdíjba vonulás éve, az azt megelőző 3-4 év átlagkeresete, az akkori politikai szlogenek, az államháztartás teherbírása, az ország gazdasági teljesítménye. Valamint a rendszer lényegi tulajdonsága, hogy a kevesebbet befizetők előző helyzetükhöz képest jobban, a többet befizetők meg rosszabbul jártak nyugdíjba menetel után – a rendszer egyenlősít, kiegyenlít és szolidarít. EZÉRT VAN – szétteríti az egyéni kockázatokat, ama tiszteletre méltó cél érdekében, hogy senki ne haljon éhen az adott társadalomban, csak mert már nem munkaképes, és pocsékul alakult az élete.
A most bekerült valódi pénz – mert a manyup-vagyon MA elkölthető pénzt jelent, csak mi tulajok nem költhetjük azt el nyugdíjig – pedig el lesz költve egy-két év alatt. Majdnem mindegy, mire – abból a szempontból, hogy a dolog nem visszacsinálható. Ha meg is ítélik nekünk valahol, valamikor, valakik – azt csak AKKOR LÉTEZŐ forrásokból tudják (vagy nem tudják) valakik visszafizetni majd.
Ha pedig nem történik ilyen – nos, bizony a nyugdíjunkat nem az fogja elsődlegesen meghatározni, hogy a nyugdíjbefizetések nyilvántartásában milyen összeg, milyen valutában szerepel – hanem a krumpli akkori ára meg a krumpli termelőjének rendelkezésre állása, magyarul a gazdasági teljesítőképesség és a demográfia. Előbbi nagy homály, az utóbbiról sajnos vannak korántsem derűlátó prognózisok, ami bizony nem az állami rendszer mellett szól, kivéve, ha jelenleg is segélyekből élünk, és a következő 20 évben is ezt fogjuk tenni.
Az érem másik oldala –magánnyugdíj és öngondoskodás
A részvény mindig jobban teljesít hosszú távon, mint bármi más, mondják a közgazdászok és pénzügyi guruk. Na ja, apró betű: a múltbéli hozamok semmiféle garanciát nem jelentenek a jövőre nézve. A mai befalapok és hasonlók valódi tartalma valamelyest tisztult a válság hatására, de igazából ma sem tudom, mit veszek (tulajdont egy dél-kínai vállalatban, amire semmi ráhatásom? fogadok a svájci frank árfolyamára? kölcsönadom Abu sejknek olajkutatásra?), és miből garantálja a bank, amit garantál. Rövid távon erős fogódzó a bank tőkeereje, a kiszemelt cég vagy valuta teljesítőképessége meg hasonlók, de a 2008-as válság megmutatta azt is, hogy évszázados birodalmak dőlhetnek be két hónap alatt.
A másik rákfene a szabályozás. Sorok írója meglebbenti álarcát, effélével foglalkozom a gyereknevelésen túl – a szabályozás segíthet egy gyengén muzsikáló iparágat, de bunkó is lehet az alkalmazók kezében, amely bármely amúgy életképes üzleti lehetőséget képes percek alatt kivégezni. Az, hogy a mai napig kb. 4000 ember választotta a magánnyugdíjpénztárban maradást, az azt is jelentheti, hogy a pénztárak többsége megszűnik, kiiktatva még azt a gyengécske versenyt is, amely eddig megvolt, a maradékra pedig vonatkozhatnak olyan szabályok a jövőben, ami alapján egy-két év alatt ki lehet jelenteni, hogy az egész egy csődtömeg, és ugye megmondtam. Az elmúlt napok nyilatkozatai vetítenek előre efféle forgatókönyveket, de önmagában az is a rendszer halála, ha túl kevesen maradnak benne.
Akkor most mit csináljak?
Két olyasmi közt lehet választani, amire rendkívül csekély a ráhatásunk. Nem szeretem az olyan forgatókönyveket, ahol rám legfeljebb a díszlet szerepét osztják, márpedig mindkét esetben nagyjából erről van szó. Néhány fogódzónk azonban lehet a döntéshez:
Fontold meg az állami rendszert, ha:
- a magánnyugdíj-megtakarításod viszonylag csekély, és a nyugdíjig nincsenek már hátra évtizedek (a politika minden rókasága ellenére abban bízhatunk, hogy civilizált, EU-tag országok nyugdíjrendszerei 10 éven belül azért nem dőlnek össze)
- ha viszonylag alacsony a kereseted, nagy az esélyed tartós állásnélküliségre is, esetleg nagy a kockázatod tartós betegségre, ami miatt a munkaerőpiacon nem vagy nagyon kelendő (a rendszer szolidaritási, kiegyenlítő funkciói ekkor ugyanis segítenek)
- ha nagy valószínűséggel itthon fogsz élni aktív és nyugdíjas éveidben is, és minden papírod rendben a nyugdíj-jogosultsághoz (bejelentett állások, pontos nyilvántartások)
- ha valamilyen speciális munkakörben dolgozol, ahol az állami rendszer esetleg plusz előnyöket kínál.
A magánrendszerben maradni kívánók inkább azok közül kerülhetnek ki, akik:
- még sokára mennek nyugdíjba, de már jelentős összeg van a számlájukon, keresetük magas, és előreláthatóan ez a jövőben is így marad (számukra a rendszer szolidaritási, kiegyenlítő funkciója egyértelműen hátrányos )
- akik életük egy jó részét külföldön kívánják tölteni (sokkal könnyebb és átláthatóbb konkrét tőkét mozgatni országok közt, mint jogosultságokat egyeztetni mondjuk Magyarország, Japán és Costa Rica hatóságainak közreműködésével )
- akik tervezésmániások, és akkor érzik biztonságban magukat, ha minden nap fillérre tudják, időskori megtakarításaik mértékét (ne tessék ábrándozni, az állami nyilvántartási rendszerek ettől sajnos itthon még messze vannak, ráadásul felosztó-kirovó rendszerben nincs valódi tőke, csak virtuális)
- az erősen ingadozó jövedelemmel rendelkezők (talán itt a leglazább a kapcsolat a leendő nyugdíj és a befizetett pénzek, illetve korábbi jövedelmi helyzet közt az állami rendszerben)
- akik a mai pocsék demográfiai helyzetből kiindulva egyáltalán nem bíznak a leendő járulékfizetők járulékfizetési hajlandóságában és teherbíró képességében.
Mi van azzal a diófával?
Ha elültetek egy diófát, akkor dió nagy mennyiségben csak jó pár év múlva lesz rajta. Viszont akkor jó sokáig, és nem kell feltétlenül a diót eladnom a piacon, hogy ehessek valamit – fogom és megeszem. Ha a krumpli a gyorsan avuló bevétel-kiadás jelképe volt, a diófa a valódi reálgazdaság azon részéé, amelyre tényleg szükségünk lesz majd idős korunkban. Mai bevételeink és javaink egy részét arra kéne fordítani, hogy diófát ültessünk, tehát valódi, ténylegesen működő dolgokat hozzunk létre, amik öregségünkre segítségünkre lehetnek. Diófa lehet az életminőséget javító eszközök kutatása, építhetünk tartós, passzív épületet, invesztálhatunk a fenntartható fejlődésbe (NEM a fenntartható növekedésbe, mert a növekedés nem fenntartható sehol, ahol végesek az erőforrások…), de a legfontosabb volna, hogy invesztáljuk a jövő generációjába – oktatás, egészségügy, figyelem és törődés formájában. Illetve „befektethetünk” emberi kapcsolatainkba, mivel a párna alatti pénzt ellophatják, de a mindennap ételt hozó Erzsi szomszédasszonyt kicsit nehezebb már ellopni. Akinek gyereke, szerető családja, barátai vannak, az megtette az első lépést – és bizony a minőség fontosabb volna, mint a mennyiség.
Akármit döntünk, én hiszek abban, hogy a döntés bizonyos értelemben nem szól örökre. A magánnyugdíjakból most átutalt pénzt persze el fogják költeni, az biztos, de pusztán ettől még nem lesz nyugdíjas életünk olyan vagy amolyan.
Ahogyan saját blogomban már leírtam, Kovács Noémi ma ötéves, tizenpár év múlva, ha most el nem vesszük a kedvét teljesen, akkor végzett ápolónő lehet. Életminőségünk adott esetben jobban függhet majd Kovács Noémitől, mint attól, állami, vagy magánnyugdíj-rendszerre szavazunk-e ma.
Egyetlen dolog mégiscsak szomorú ebben a történetben. Ahogyan szeretnének valahol, valakik „lenevelni” az egyéni felelősségvállalásról és öngondoskodásról. Nem kell magadra vigyáznod, elég ha mi vigyázunk rád. Én még úgy tanultam, attól is vagyok felnőtt, hogy gondoskodom magamról, és felelős vagyok magamért. Mert ha egy társadalom tagjai magukról nem gondoskodnak, magukra sem vigyáznak, akkor másra és egymásra sem fognak.
Továbbgondolkodásra Mellár Tamás remek cikkét ajánlom a Figyelőben.
Vakmacska
