Jajj, istenem, ez borzalmas, szörnyű, katasztrofális, kiborító, kilátástalan, jajj, te szegény, hogy bírod?, túl fogod élni?, mi lesz veletek?, jajj, szerencsétlen gyerekek, sérülni fognak, szenvedés lesz az életed, innentől egy perc nyugtod nem lesz, a boldogságról nem is beszélve, azt ugyan lesheted!
Fentiek alapján minimum atomrobbanásnak kellett volna történnie. Pedig csak válok.
A környezet reakciója nagyjából ez, amikor bejelentem, hogy külön folytatjuk az életünket a férjemmel. Ebben a pillanatban beindul mindenkiben valami ösztönös rossz érzés, félelem, emlékek, ami alapján zsupsz, már benne is vagyok a fiókban, ahová a szerencsétleneket pakolják. Van, aki a fiókot azonnal betolja, hogy ne is lássa a szituációt – mintha ezzel meg tudná óvni az ő álomházasságát egy hasonló végtől. Van, aki csak sopánkodik, mások rémeket látnak és egy boldogtalan helyzetet festenek a vászonra. Csakhogy a vászon az enyém, én pedig olyan képet festek rá, amilyet én szeretnék.
Az én vásznam pedig színes, vidám, tele van boldogsággal. Ha körbenézek, lehetőségeket látok, kreativitást, kalandot, a semmiből előbukkanó barátokat, sok segítő kezet. Azt gondolom, hogy a válás nem jelent egyet a veszekedésekkel, a haraggal, a kicseszéssel és a szenvedéssel. Mi barátokként válunk, közös megegyezéssel, egy tartalmasabb jövő érdekében. A gyerekek pedig pontosan ugyanolyan nyugalommal reagálják a történéseket, ahogy mi tesszük. Azt gondolom, hogy egyedülálló háromgyerekes anyaként is van élet. Akár még jobb is, mint korábban. És ezt be is fogom bizonyítani.
Tünde
