Ha még emlékeztek, néhány hónappal ezelőtt írtam a legkisebb lányommal kapcsolatos nehézségekről. Mint a mostani poszt címe is elárulja, megléptem végül azt, amit senki nem értett, hogy miért teszem: márciusban, azaz egy hónappal a nyolcadik félév után átvittem a körzetes iskolába. Miért tettem?
Sokat beszélgettem akkoriban Matusek M. Zsuzsannával, aki szakértelmével, türelmével és kedvességével korábban is nagyon sokat segített gyereknevelési kérdésekben. Az ő tanácsára jutottam el arra a pontra, hogy kész, nincs tovább, valamit lépnem kell, és végre meg mertem lépni, amit talán sokkal korábban kellett volna.
Amikor 3 éve ideköltöztünk, az előzőhöz képest két kerülettel kijjebb, egy nyugis kertvárosi részre, már akkor elgondolkoztam rajta, hogy beíratom a gyereket a körzetes suliba. Akkor lebeszélt róla mindenki. A család, az akkori ofő, és főleg a gyerek. Akkor engedtem. Most már meggyőződésem volt, hogy nincs más megoldás. Valószínűleg tényleg nem is volt.
A gyerek eleinte tiltakozott, majd az új iskolában töltött első nap után 180 fokos fordulatot vett, és elkezdett szeretni suliba járni. Nem mondom, hogy onnantól kezdve a könyvei fölött görnyedt éjjel-nappal, de magához képest nagyon sokat tett azért, hogy sikeresen befejezze a sulit (a régi ofője kételkedett ebben). Az új tanároknak is köszönhetően ez sikerült neki, sőt, végül felvették abba a suliba és arra a szakra, amit ő szeretett volna (technikum). És új barátokat is szerzett, akik gyakran vendégeskedtek nálunk.
És hogy teljes legyen a happy end, Csattos Ilonának köszönhetően végre megláttam azt, hogy hogyan zártam be magam a lányommal szemben, miközben semmi másra nem vágytam, csak a szeretetére. Döbbenetes volt a felismerés. Viszont abban a pillanatban leomlottak a saját magam építette, számomra is láthatatlan falak, és a lányommal újra "egymásra találtunk". Már nemhogy megengedi, hogy hozzáérjek, ő bújik hozzám, beszélget, kérdez, mintha kicserélték volna. És én mérhetetlenül boldog vagyok!
Tünde
