Napok óta vezető hír a budapesti tinédzser késelése. Az újságírók csámcsognak rajta, minden szösszenetre ráugorva újra és újra írnak az esetről. Szenzációhajhászás megy szokás szerint. És az olvasóknak van véleményük. Sokan hangot is adnak véleményüknek. Zömmel a bántalmazott gyereket sajnálják, az elkövetőre meg rohadjon rá a lakat.
Aztán jött a hír, hogy az elkövető „szindrómás”. És zúg a nép, hogy mit is keres egy „ilyen” gyerek a normál iskolában. Fúj integráció. Menjen a saját köreibe tanulni. Minden „szindrómás”, minden SNI kódos veszélyes a kód és „szindróma” nélküliekre. És a sorok között kiderül, hogy bizony van ott más is. Nem egy agresszív „szindrómás” gyerek bekattant, hanem egy masszív kortárs bántalmazottnál elszakadt a cérna. Ezzel az elszakadt cérnával átszakadt a gát is. Pusztán ennyi történt.
És amellett, hogy szegény áldozat, meg semennyire sem helyes, hogy így tett az elkövető és bizony nem úszhatja meg a büntetést, megint elfelejtjük a kiváltó okokat. Mert könnyebb mást, egy embert hibáztatni, mint szembe nézni azzal, ami most már rendszeresen előforduló jelenség.
Hisz tekintsünk csak vissza az elmúlt hónapokra! Hány fiatal vesztette életét, mert nem látott más kiutat és sikerült az öngyilkosság? Az áldozatok a 11 évestől a fiatal felnőttig terjedtek. És mind mögött ezek a titokzatos szavak húzódtak: kortárs bántalmazás.
De mi is ez a kortárs bántalmazás? Mikor a gyerekek egymást bántják, csúfolják, kiközösítik, megalázzák, kényszerítik megalázó dolgokra, karaktergyilkosságot követnek el valaki ellen, megszégyenítik nyilvánosan, vagy épp folyamatosan, vagy mindkettő, lenne erre az egyszerű válasz. De mégis hogyan történik ez meg? Már óvodában is előfordul. Hisz különböző testalkatú, bőr és hajszínű emberek gyereke jár egy csoportba. Az anyagi helyzet is különböző.
Bizony itt-ott kilógnak gyerekek. Neki nincs Jégvarázsos pólója, neki meg csak ósdi divatú Villámmekvines van csak. A Marika név olyan nagymamás, sokkal menőbb a Zoé. A Petinek olyan kövér anyukája van, hogy hangosan szuszog járás közben. Dzsesszika meg c…ny. Ebben a korban még az óvónénik igyekeznek figyelni erre. Bár a gyerekek egy teljesen elfogadó környezetben észre se vennék, hogy mi a divatos és mi nem, ki kövér, sovány, magas, vagy félvér, vagy bármilyen kilógó. De ugye otthon-utcán azt hallja, hogy… Mit is hall? Itt most jó lenne, ha minden olvasó szembe nézne önmagával és mélyen elgondolkodna, hogy ő vajon mit tanít a gyerekének, amit nem szeretne, ha felé visszafordulna.
Iskolás korban aztán ez felerősödik. Minden kis furcsaságot, másságot kipécéznek a gyerekek és addig szekírozzák a másikat, míg az kiborul teljesen.
Mert az a cél, hogy kifúrják. Mindenáron. Nem is gondolják, hogy rosszat tesznek, csak teszik. Igazán nincs is értelmi szerző, hisz végig gondolás sincs. Megszokták, hogy a szülők, nagyszülők is kritizálnak, meg- és beszólnak, így ők is. És tulajdonképpen bele se gondol senki ebbe az egészbe. és még akkor sem, mikor tragédiák sora kíséri a froclizások sorát.
Megszakítható ez a folyamat? Minden bizonnyal, csak nem olyan könnyen és pláne nem gyors hatásfokkal, mint ahogy azt az egyszeri ember képzeli. Mert oda eljutni, hogy össztársadalmilag elfogadók vagyunk, évtizedek kellenek. Emellett bizony az is előfordul, hogy átesünk a ló túlsó oldalára és ahogy az édesapám mondta: A ló mindkét oldalán ugyanolyan kemény a föld, vagyis az pontosan ugyanolyan rossz lesz. A Hintalovon alapítvány készített egy plakátot arról, hogy mit tehetünk, ha mi magunk szem és fültanúi vagyunk bántalmazásnak. Már a legkisebbekkel megértethetjük, mi magunk is gyakorolhatjuk.
- Kérd, hogy hagyja abba!
- Mutasd ki, hogy nem tetszik, ami történik!
- Ne csatlakozz!
- Ne nevess!
- Szólj egy felnőttnek!
Nézd csak meg a képen, hogy mennyi mindent tehetsz, tehet a gyereked, hogy megállítsa a bántalmazást! Kevés az elv, ha tettek nem követik.
Kedves Szülőtárs! Kérlek, ne menj el némán a kortárs bántalmazás mellett! Nagyon fontos, egyre fontosabb kérdés ez. Miközben áldozatok lesznek mindkét oldalon, ne mástól várjuk a megoldást. Ma az enyém, holnap a tiéd lehet az áldozat, vagy épp az elkövető.
Nekünk, akik állítólag neveljük is és nem csak megszültük e világra a következő generációt, óriási felelősségünk van ebben. Ha mi migránsozunk, cigányozunk, zsidózunk, dagadtozunk, lenézünk, megérdemeltézünk, úgykellnekizünk, kirekesztünk, utálkozunk, ne csodáljuk, hogy gyermekünk is beáll a sorba.
És még mielőtt elhagyná a szádat, hogy a te gyereked aztán soha, tégy lakatot arra a szájra, mert lehet, hogy a te gyereked nem lesz értelmi szerző, de elég csak annyi, hogy beáll a sorba, vagy nem szól, tesz ellene. Ezzel máris ugyanúgy zaklatóvá, bántalmazóvá válik. Hogy is szól az a híres mondat? „Vétkesek közt cinkos aki néma”. (Babits Mihály)
És nem, ne azt tanítsuk meg, hogy de hát nem ő szúrt azzal a késsel, vagy nem ő lökte a vonat elé, vagy nem ő tartotta a kötelet amíg az áldozat felakasztotta magát. Azt tanítsuk meg, hogy mindannyian, akik ott vagyunk, látjuk, halljuk, tapasztaljuk, tehetünk ellene. Utólag már eső után köpönyeg. De hátha lesz más, aki megmenthető még.
nagycsaládos
