Almajemima két gyermekét két év különbséggel Európa két, földrajzilag és kulturálisan egyaránt igen távoli pontján szülte: Alma Londonban, Mimi Athénban született. Ízelítő következik e két kultúrában szerzett tapasztalataiból.


Terhesség Angliában

Az első lányommal a terhesség alatt nem nagyon érdekeltem senkit. Angliában – az állami egészségügyről van szó – a 12. héten végeznek először ultrahangos vizsgálatot („addig úgysem biztos semmi”). Előtte csak egyszer kell elmenni a védőnőhöz, aki az utolsó menstruáció alapján kis papírkorongjával megállapítja a szülés várható időpontját, feltesz pár kérdést és sok szerencsét kíván. Mivel a terhességem előtt volt egy korai vetélésem, nem bírtam kivárni a 12. hetet, és – szégyenkezve vallom be – hazugsággal csikartam ki egy 6. heti ultrahangos vizsgálatot. Azt állítottam az ügyeleten, hogy vérezni kezdtem, holott az állandó rettegésen kívül semmi bajom nem volt.

Meg is nézték a babát – csak másnap, mert ügyeletben nincs szonográfus –, és mindent rendben találtak. (Az éjszakai ügyeletes orvos pedig, akihez beestem, lélegzetelállító szépségű indiai fiatalember volt. Közölte, hogy szívesen megvizsgál ugyan, ha kérem, de ultrahang nélkül úgysem tud sokat mondani. Irulva-pirulva és kicsit megkönnyebbülten hátráltam ki a rendelőből a másnapra szóló beutalóval a kezemben.)

Elkövetkezett a 12. heti ultrahang, majd pár nappal később a nyakiredő vizsgálat, amit – legalábbis 2005-ben – csak bizonyos kórházakban végeztek el. Az én választott kórházamban nem végeztek ilyen vizsgálatot, így kiderült, hogy nekem nem jár automatikusan. Gyorsan áttanulmányoztam tehát az angol „OEP” – az NHS – honlapját, és kiderítettem, hogy ha a háziorvos indokoltnak látja, más kórházba is beutalhat. Nosza rajta, megint füllentettem egyet („nagyon aggódom, mert volt a családban Down-szindrómás”, holott nem is), beutaló megíratott, vizsgálat elvégeztetett.

Boldogan indulhattunk a nagy New York-i nyaralásra, az új időszámítás előtti utolsó nagy utazásunkra. Előtte persze hetekig bújtam a szakirodalmat, hogy ajánlatos-e terhesen repülni, de végül megnyugodtam. A becsekkoláskor, amint elbüszkélkedtem a terhességemmel, rögtön felléptettek egy osztállyal, beszálláskor kaptam egy egész üveg ásványvizet és később is sok-sok törődést a stewardessektől. A New York-i út egyik legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor az elegáns 72. utcában egy jólöltözött, kosztümös úrihölgy óriásit harákolt, majd odaköpött a lábam elé, és hiába mondogatta a férjem, hogy „ne gondolj rá, vizualizálj inkább egy virágos mezőt, nagy levegő be-ki”, én menthetetlenül végighánytam az utcát, minden egyes fa alatt legörnyedve egy pillanatra.

De elkalandoztam. A 16. héten Budapesten is elmentem ultrahangra, ahol megállapították a gyermek nemét, és nagyon édes fotókat is kaptunk a kis gyíkról. Angliában ekkortájt (a 16. hét környékén) készítettek egy vérvizsgálatot (triple test), és egyre rendszeresebben kellett a háziorvoshoz, illetve védőnőhöz járnom, ahol a vizsgálat vérnyomásmérésből, a hashosszméréséből és szívhanghallgatásból állt.

A terhesség által a britek körében igen népszerűvé válik az ember: mindenki (utcán, boltban, parkban stb.) megkérdezi, mikorra várható a baba, fiú-e vagy lány (bár az angolok általában nem kérdezik meg előre a gyerekük nemét, sőt, van olyan kórház főleg a bevándorlók lakta területeken, ahol tilos is megmondani, mert a lánygyermekeket bizonyos kultúrákban nagyobb arányban abortálják). Kedves pénztárosok tudakolják, mi lesz a gyerek neve, agyba-főbe dicsérik az embert, hogy milyen csinos (pedig az én esetemben ez nem nagyon volt igaz), milyen formás a pocakja, és elmesélik saját tapasztalataikat. Az ember hasát viszont senki sem próbálja megtapogatni. A férfiak egyenesen összevesztek a buszon azon, hogy ki adja át nekem a helyet, és mindenki, mindig a kívánságaimat leste – kivéve a főnökömet, aki még nehéz dobozokat, polcokat is cipeltetett velem. A többi kollégám viszont nagyon figyelmes és kedves volt. Egy hangulatos kis könyvesboltban dolgoztam, de a sok állás és cipekedés elég megterhelő volt, ezt igyekezett a főnök kivételével minden kolléga enyhíteni egy csésze gyümölcsteával, egy-egy csokis keksszel, illetve a munka átcsoportosításával, hogy főleg én dolgozzak a számítógép előtt ülve.

A 20. héten végezték el a másik „nagy”, ún. genetikai ultrahangos vizsgálatot. Itt megerősítették, amit már a 16. heti budapesti ultrahang óta tudtam: lányt várok.  Ezután már csak egyszer voltam ultrahangon, megint Budapesten (gyönyörű és a lányomra ma is megdöbbentően hasonlító képeket kaptam a 28. héten). Angliában a 20. hét után normál terhességnél már nem nézik a babát ultrahanggal.

Egyre sűrűbben kell viszont védőnőhöz/háziorvoshoz járni, eleinte havonta, aztán kéthetente, majd hetente. Egyszer volt vércukorszint-vizsgálat is, talán a 24. héten. Mindent rendben találtak egészen a 33. hét környékéig, amikor a vérnyomásom egyre magasabb lett, és feltűnően vizesedni is kezdtem. Az angol egészségügyben nincs állandó orvosa az embernek, hanem ahhoz megy, akinél épp van időpont a háziorvosi rendelőben. (Nőgyógyász sem a terhességem alatt, sem szülés közben nem látott.) Általában egy gyönyörű szép, fiatal indiai lánykához kerültem (ebben a történetben, úgy látszik, sok a szép indiai), aki nem nagyon aggódott a magas vérnyomás miatt. A 35. hét környékén azonban pont a legtapasztaltabb, legidősebb orvoshoz kaptam időpontot, aki nagyon komolyan vette a tüneteimet, és preeklampsziára gyanakodott. Be is utalt a kórházba vérvételre és egyéb vizsgálatokra, onnan viszont hazaküldtek azzal, hogy egyelőre nincs baj, de figyelni kell. A munkát ezért hagytam abba, eredetileg a 36. hétig maradtam volna. A kollégáim postán virágot, ajándékot (elegáns kozmetikumokat) küldtek és egy nagyon kedves, jókívánságokkal teleírt-telerajzolt képeslapot.

Ekkortájt kezdődött meg a szülésfelkészítő tanfolyam is, amit a National Childbirth Trust nevű jótékonysági csoport szervez: az aktivistáik házában tartják az órákat, sok elmélettel és gyakorlattal, az apák bevonásával. (A szülésfelkészítő órákért pénzt kérnek, de ha olyasvalaki szeretne csatlakozni, aki ezt nem engedheti meg magának, ingyen is részt vehet az órákon.) Az NCT szoptatási tanácsadást is nyújt, mindenféle segélyvonalat működtet, bazárokat és egyéb találkozókat szervez, újságot ad ki, és a tanfolyamokra ugyanarról a környékről szervezi össze a kismamákat, akik általában jó barátok lesznek és évekig összejárnak. Én is tartom a kapcsolatot az NCT-s barátnőimmel (mind a hatan lányt szültünk), pedig már négy éve elköltöztem Angliából.

Egészen a 36. hét végéig minden rendben is ment. Egy hetet pihentem tehát, mielőtt váratlanul elfolyt a magzatvíz és megszületett Alma, négy héttel korábban, de makkegészségesen.

A következő posztban görögországi tapasztalataimról szeretnék beszámolni, ezek élesen eltérnek az angliaiaktól.

Almajemima