14. hét
Kétségbeesés, futkosás, kivárás, elegem van, lehetőségeken való siránkozás, újratervezés. Ezek jellemzik most a napjaimat. Meg az, hogy felültem az érzelmi hullámvasútra, ami miatt most hol lent vagyok a bányászbéka segge alatt 20 km-rel, hol reálisan látom a dolgokat, hol pedig az „úgysem lesz semmi gond” optimizmusa ad erőt. Tudtam, hogy nem lesz egy fáklyásmenet ez a terhesség, tudtam, hogy nem fogok rózsaszín felhőcskéken ugrabugrálni, tudtam, hogy végig velem lesz a „mi lesz, ha...” érzése, tudtam, hogy kockázatokat vállalok be az újabb babával, de hogy mit és mennyit, azt előre senki sem tudja. 1:72-höz lett a genetikai eredményem. Az én koromban (nem vagyok sem túl öreg, sem túl fiatal) 1:300 és afölött lenne az ideális. Nem túl rózsás, igaz? Remélem, én a 71-be tartozok bele és nem én vagyok a „kiválasztott” 1. A dokim beutalt egy ultrahang specialistához, két hét múlvára kaptam időpontot. Nem tudom, hogy kibírom-e addig? Szeretnék egy speciális tesztet (köszi csajok az infót!) csináltatni, aminek 4-6 nap az átfutása, de a dokim azt mondta, várjunk azzal a specialista véleményéig. A lehető legteljesebb mértékben tudni szeretném, hogy hogyan is állunk, nem szeretnék felelőtlenül dönteni. Ha bebizonyosodik, hogy Down-os a baba, akkor elvetetem és nem lesz több gyerekem.
Remélem vaklárma lesz a dologból, de ha nem, akkor a naplónak vége lesz. Nem tudok bevállalni egy beteg babát, egyszerűen nincs hozzá erőm, néha az is eléggé idegesít, hogy a kislányom nem csinál meg időre valamit (maximalista vagyok). Például az ugrással eléggé sokat szenvedtünk, mire megtanulta. Köszönöm, de nekem eddig terjed a tűrőképességem, egy beteg baba kikészítene. És nem próbálkozok több terhességgel, nem nekem találták ezt ki. Így is úgy érzem, hogy az állapotom nem várandósság, hanem kőkemény terhesség. Nem tudom, hogy azért, mert öt évvel idősebb vagyok, mint az elsőnél, vagy azért, mert azóta sokkal többet tudok és sokkal több mindenen idegeskedek, hogy jól menjenek a dolgok. Az elsőnél végig vidám voltam, arcomon bájvigyor, hogy „igen, nézzetek ide, én babát várok és örülök neki, és a legszebbnek tartom magam”. Büszkén toltam ki a pocakom. Amúgy is azt gondolom, hogy annál szebb látvány nincs, mint egy boldog kismama nagy pocakkal. Szóval az első várandósságom a rózsaszín felhők között telt minden nehézsége ellenére. (Mivel nem vettem tudomást róluk.) Ez a mostani nehéz. Minden problémát felnagyítok, elemzek, nehezen veszem a megszorításokat, állandóan aggódok, hogy nehogy valamelyikőnknek baja legyen, hogy meddig tudom elvinni ezt a terhességet. Nem hiszem, hogy most szép kismama lennék. Csak azt szeretném, hogy a 9 hónap minél hamarabb elteljen, és a végén legyen egy egészséges babám és az én egészségemen se essen maradandó kár.
Több ilyet nem akarok bevállalni, ami nem megy, az nem megy. Annak is örülhetek, hogy legalább egy egészséges gyerekem van.
Jelen pillanatban azonban csak a beteg-e a baba témán kattogok állandóan. Nem jó semmi sem. Éhes vagyok, de semmit sem kívánok, szomjas vagyok, de nem jó egyik innivaló sem. Idegesít minden és fáraszt. Legszívesebben elbújnék egy barlangba, hogy egyedül lehessek, de tudom, az sem lenne jó. Akkor meg nagyon egyedül lennék. Még egy hét... Utálom a bizonytalanságot, legyen meg az ítélet, hogy tovább tudjak lépni. Ha egészséges, akkor végre élvezném, hogy hajnal 3-kor arra ébredek, hogy bulizik odabenn. De egyelőre érzelmileg nem akarok vele szoros kapcsot kialakítani. Ha beteg, akkor csak a magam dolgát nehezítem meg. Ha beteg, akkor „megvalósítom önmagam”. Nekiesek a nyelvtanulásnak, elvégzek 1-2 tanfolyamot és megnyitom a cukrászdám. Bekóboroljuk hármasban Európát. Újra jobban fogok magammal foglalkozni, ismét kitalálok magamnak valami állandó mozgásformát, amivel fitt leszek és boldog. Ismét előveszem a takarítási és háztartási rendszeremet (mert most eléggé gyalázatosan néz ki a lakás), újra beállok akár több órára a konyhába, hogy mindenféle finomsággal lepjem meg a családom (és magam). Terveim vannak. A és B esetre is. Csak tudnám, hogy merre kell mennem!
Egyrészt nem tudom elhinni, hogy esetleg tényleg velem ez megtörténhet, másrészt meg nagyon is valósnak tűnik, hogy beteg a baba. Kész skizofrénia!
Persze nem látom mindig ilyen sötéten a helyzetet, csak délelőttönként túl sok időm van a saját gondolataimon rágódni. Az oviból hazafelé jövet már teljesen leköt a kislányom, csacsog, meséli a történéseket, futkározik, virágokat, rügyeket szemlélünk, alaposan kielemezzük őket. Melyik fagyott el, melyik hajlott el, melyiknek szedték le a virágát? Csupa megannyi érdekes dolog, amik lekötnek mindkettőnket, így gyorsan telik a délután. Mire feleszmélek, már a férjem is hazaér. Akkor általában beülök egy kád vízbe, mert az jó nekem. Megnyugtat és ellazít. Amúgy is vízicsirke vagyok. Aztán vacsora, altatás stb.
A férjem nagyon támogató, biztosított, hogy bárhogy lesz, mellettem áll, segít nekem. És ez hihetetlen erővel tölt el. Azóta minden nap elmondja (előtte „csak” 2-3 naponta), hogy mennyire vonzónak talál és mennyire szeret, és megölel. Tudja, hogy ez megnyugtat engem. Hálás vagyok neki, és látom rajta, hogy mennyire erőlködik, hogy ne látszódjon rajta az aggódás. Remélem, hamar kikeveredek a hullámvölgyből és jövő héten már egy pozitívabb posztot tudok írni.
Zizik
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
