Megkaptuk a félévi értékelést. Semmi meglepőt nem tartalmazott, csak amire számítottunk. Olvasásból, számtanból, környezetismeretből kifejezetten jó Csabi (bár néha a relációs jelekkel van problémája), énekórákon a csoportos éneklésben, körjátékokban szívesen rész vesz. Segítőkész, együttműködő, probléma esetén segítséget kér. „Rajz és vizuális kultúra tantárgy iránti érdeklődése mérsékelt”, bár Kati néni biztatóan odaírta, hogy a rendelkezésre álló felületet kitölti, és egyre bátrabban használja a színeket. Technikából az eszközhasználata is alakul, és megint egy kis tanári biztatás: az aprólékos munkát igénylő feladatokat is próbálja elvégezni. Tornaórán aktív, bár a szabályokat nem önként követi, de utasításra betartja őket. Drámajáték órákat nem értékelik (szabadon választott tárgy). De azt imádja, ezért tudom, hogy aktív és érdeklődő.

Év elején én még javában tipródtam, hogy a választható tárgyak közül válasszunk-e, és mit (dráma, néptánc, sport és még valami), mire Csabi már eldöntötte: drámára fog járni. Meg is lepett kicsit, ez volt az első igazi, önálló döntése, amit nem beszélt meg velem. De persze büszke is voltam. Amikor a családnak felolvastam a félévi értékelést, Csabi a kritikusabb részeknél kezdett elkeseredni, de aztán megbeszéltük, hogy ezeket azért írja a tanító néni, hogy tudjuk, min kell – és lehet- változtatni. Nagyon örült neki, hogy mindenki kíváncsi az ő teljesítményére.

A hétköznapokban azonban van egy olyan probléma, amire nem találtam még meg az igazán jó megoldást. Van egy A. nevű fiú, akivel már oviba is együtt jártak. Masszív, erős, erejével visszaélni szerető kissrác. Oviban is voltak vele problémáink, de ott kevésbé jött ez elő. Év elején úgy tűnt, hogy változott, és nem lesz vele gond. De azért ezt naivitás volt hinnem. A. most is előszeretettel él vissza azzal, hogy nagyobb, erősebb. Ezt mondjuk nem l’art pourt l’art verekedésre használja, inkább kényszerítésre. Persze, ez így elég súlyosan hangzik, de ha hallgatom Csabi elbeszéléseit, rá kell jönnöm, hogy A. barátokat és szeretet akar kikényszeríteni magának. Ha megyek Csabiért, sokszor engem is megszólít, hogy Csabi aznapi dolgairól beszámoljon nekem.

Csabi barátját (aki kedves, de kissé bátortalan kisfiú) folyamatosan arra kényszeríti, hogy mellé üljön, vele uzsonnázzon, játsszon. Illetve odáig jutottunk, hogy azt mondta Csabinak, hogy ha nem visz neki csokit, akkor a barátját nem engedi Csabi mellé ülni. Ezt az akciót persze lefújtam, megtartottam az ezzel kapcsolatos beszédet, hogy ugye barátságot nem vásárolunk, és a barátjának kell dönteni, vele, vagy A.-val fog-e játszani. Csak éppen tudom, hogy ezzel semmit nem oldottam meg. Sajnálom A.-t, hogy nincsenek barátai, hogy nem tanulta meg, hogyan lehet barátokat megszerezni és megtartani, de sajnálom Csabit és a barátját, akik ennek a levét isszák. Közben azt is tudom, hogy nem vívhatom meg Csabi helyett a harcait. Meg kell tanulnia az adott közösségben kiállni magáért, képviselni a saját érdekeit. Én max. a tippeket, módszereket ajánlhatom ehhez.

Mégis motoszkál bennem, hogy valahogy mégis lépnem kéne. Nézegettem A. anyukáját, kedves teremtés, de egyszerűbb és nem az a lelkizős fajta. Azt hiszem, nem érnék el semmit, ha vele beszélek. A gyereket, A.-t szintén nem „kapom el”, mert egy pár perces beszélgetésből csak az jönne le, hogy „árulkodtak rá”, aminek következményei lehetnek az én gyerekemre nézve. Annyi időm meg nincs – és nem is az én dolgom – hogy a jó módszerekre oktassam a barátkozás terén. Még arra gondoltam, hogy Kati néni figyelmét felhívhatnám, esetleg ő tudna hathatósan közbelépni, terelgetni a gyereket.

Vagy csak hagyjam, hogy a gyerekem egyedül megküzdjön a problémával?

Temptation