Külföldön készülök szülni. Tudom, manapság nem ritka ez a helyzet – nekem mégis sok aggodalmat okoz, úgy érzem, több szorongással kell szembenéznem, mint annak, aki otthon szülhet. Elmondom, miért.

Hat éve élünk külföldön (egy európai országban), és ugyan már mindketten „benne járunk a korban” (én 36, a férjem 48), most értünk meg arra, hogy megszülessen a közös elhatározás: jöjjön a baba. Szerencsések voltunk – alig pár hónap próbálkozás után összejött. Azt előre kell bocsátanom, hogy egyikünk sem az a típus, aki minden aprósággal orvoshoz rohan – itt legfeljebb fogorvosnál jártunk a hat év alatt, de még háziorvosnál sem regisztráltunk, bár van TB-nk. Az esedékes szűréseket általában nyaranta intéztem el, otthon. Nem tudtam, hogyan működik itt a terhesgondozás, kicsit pánikba estem, hova forduljak most, mi a teendő.

Egy gyerekes ismerőstől kértem, ajánljon egy jó nőgyógyászt – így jutottam el annak az orvosnak a magánrendelésére, akihez azóta is visszajárok. Mivel tudom, hogy ez az orvos a helyi kórházban is dolgozik, felvetettem, lehetne-e szó arról, hogy a szülésnél is ő legyen jelen. Ekkor tudtam meg azt, amit nagyon nem szerettem volna hallani: itt szó sem lehet arról, hogy valaki választott orvossal vagy bábával szül, mindenképp az éppen ügyeletes csapat látja el az embert, más opció nincs. És itt kezdtem el aggódni.

Én sajnos az a típus vagyok, aki minden helyzetben szereti kézben tartani a dolgokat, mindent gondosan megtervez, csak így érzi biztonságban magát. A szülésről már könyvtárakat olvastam végig, és itt a Bezzeganyán is történetek százait. Elég kiforrott elképzelésem van arról, hogy mit szeretnék és mit nem – dióhéjban: én a háborítatlan szülés híve vagyok, minél kevesebb beavatkozással, csöndes, támogató közegben, nyugodtan, természetes módon, gátvédelemmel szeretném megszülni a babámat. Itt most lehet mosolyogni, hogy első szülés előtt vénségemre milyen naiv vagyok – nem, nem vagyok az, tisztában vagyok azzal is, hogy a szülés nem fog feltétlenül úgy alakulni, ahogy szeretném, és ha szükség lesz rá, kész leszek bármilyen kimenetelre, akár a császármetszésre is. Én csak annyit szeretnék, hogy azok az emberek, akik jelen lesznek a szülésnél, együttműködjenek velem, elfogadják és támogassák azt, ahogyan én szeretnék szülni, ne kényszerítsenek rám olyan eljárásokat és olyan protokollt, amivel nem tudok azonosulni.

Ha otthon szülnék, keresnék egy megfelelő kórházat, szülésznőt és orvost, akik támogatják az elképzeléseimet, akikben meg tudok bízni. Alaposan átbeszélnék velük mindent, rengeteg kérdést tennék fel, megnézném a szülőszobát. Itt minderre, úgy tűnik, nem lesz lehetőségem. Egy kisvárosban élünk, ahol egyetlen kórház van, és majd annak a keze alá kerülök, aki éppen ott lesz. A terhesgondozást – mint végül megtudtam – alapvetően a háziorvos végzi, ő utal be laborra, ultrahangra, nőgyógyászhoz, bábával vagy szülészorvossal a szülőszobában találkozunk először. A nőgyógyásszal próbáltam beszélgetést kezdeményezni a szüléssel kapcsolatos elképzeléseimről, amire ő úgy reagált: ó remek, a bábák nagyon fognak szeretni, ha természetes szülést akarok, ők erre fel vannak készülve, egy cseppet se aggódjak. Egyébként pedig addig örüljek, amíg nem látok orvost, itt a bábáké a főszerep, amíg nincs komplikáció. De az orvosok is jobban szeretik, ha nem kérek EDA-t, mert akkor jobban tudok nyomni. Ez nem nagyon nyugtatott meg, mert az volt a benyomásom, hogy a „természetes szülés” számára egyet jelent azzal, hogy nem kérek fájdalomcsillapítást (ahogyan az emberek 99 százaléka is ezt gondolja) – holott itt ennél egy kicsit összetettebb dologról van szó... Kérdeztem a pozíciókról, amire azt a választ kaptam, hogy a vajúdás során lehet sétálgatni meg pózokat variálni, de a kitolásnál fel a kengyelbe. Na, ez nem éppen az, amit én elképzelek magamnak. (Az egyik legrosszabb rémálmom, hogy kényelmetlen, rám erőltetett pozícióban, kikötözött lábakkal kell nyomnom, az orvos présel, én pedig szakadok össze-vissza – vagy rosszabb esetben teljesen elakad a baba.) Állítólag a bábák végeznek gátvédelmet is – de én úgy tudom, arra hetekkel a szülés előtt el kell kezdeni készülni (különösen első szülés előtt), viszont ha nem is látok bábát a szülés előtt, és senkivel nem beszélhetek előzetesen ilyesmiről, miféle gátvédelem lehet az? Én persze utánaolvastam a dolognak, és tudom, mit kell tennem – de a bába is tudni fogja, illetve hajlandó lesz rá? Végül az orvos hozzátette, nagyon jó itt a szülészeti ellátás, ne aggódjak, csak a „nagyon extrém igényekkel előálló nőket” nem szeretik. Ajjaj. Mire gondolhatott?

Kétségbeesésemben mindenhol kérdezősködöm, ismer-e valaki egy bábát, akivel beszélhetnék. (Hivatalosan ugyanis nincs bábai konzultáció a városban, bábák csak a szülészeten dolgoznak.) A fodrászom nagyon lelkes lett, mondta, hogy neki két szülésznő vendége is van, megpróbál összehozni valamelyikükkel. A következő alkalommal leforrázva közölte: mindkét nőt megkérdezte, és egyik sem hajlandó beszélni velem, ő nem érti, miért. Azt üzenték, legyek nyugodt, nagyon jól el fognak látni – de előzetesen nem kívánnak kommunikálni velem. Tényleg olyan nagy kérés, olyan felfoghatatlan „extrém” igény, hogy szeretnék valakivel beszélni arról, mire számíthatok a saját szülésemnél? Hogy feltegyek kérdéseket az itteni protokollról, arról, hogy egyáltalán van-e esélyem a saját elképzeléseim szerint szülni? Itt tényleg nincs igényük a nőknek arra, hogy valamit előre megtudjanak a szülésükről? Bemennek szülni, ahogy az autót beviszik a műhelybe, hogy a szakértők majd megszerelik?

Én alapvetően úgy érzem, hogy képes vagyok megszülni ezt a gyereket, bízom a testemben, bízom magamban, és nem akarom, hogy ezt az önbizalmat elvegyék tőlem, hogy kizökkentsenek, hogy megzavarjanak. Nem akarom, hogy olyan eljárásokat kényszerítsenek rám, amivel nem tudok azonosulni, csak azért, mert a protokoll része, vagy mert az orvosoknak így kényelmesebb. Nem akarom, hogy egy olyan folyamatba sodródjak bele, amit nem értek, ami már nem az enyém. Attól is félek, hogy abban a tudatállapotban nem fogok tudni kommunikálni vagy nem fogom érteni, mit beszélnek körülöttem – bár elég magas szinten beszélem a nyelvet, az ember sokszor még az anyanyelvén is nehezen boldogul ebben a helyzetben, hát még egy idegen nyelven. De a legjobban attól rettegek, hogy maga a szorongás, az ismeretlen közeg, a kiszolgáltatottság érzése lesz olyan bénító hatással rám, hogy akár a fájásokat is leállíthatja – és akkor aztán jöhet az oxitocin, indul a beavatkozások egymást generáló sorozata. A férjem velem lehet a kitolás kezdetéig, de ő kevésbé beszéli a nyelvet, mint én (a munkánk során mi nem ezt a nyelvet használjuk), és nem az a típus, aki ott majd a sarkára áll a szakszemélyzettel szemben.

Arról, hogy hazamenjek szülni, nem lehet szó – az állásunk ide köt bennünket. Én még csak-csak megtehetném, hogy hamarabb kiveszem a szülési szabadságot, és hazarepülök, de ez azt jelentené, hogy a férjem nélkül csinálom végig az egészet, őt magára hagyom hónapokra – én nem így képzelem a dolgot, ezt nekünk együtt kell végigcsinálnunk.

Lehet, hogy alaptalan az aggodalmam, és nagyon jó bábák és orvosok fognak itt ellátni, akik értik a dolgukat. Talán csak a magyar egészségügyi rendszerben belém ivódott reflexek léptek működésbe nálam – ha nem ügyeskedsz, ha nem fizetsz meg senkit, akkor a sorsra bíztad magad, és csak különleges szerencsével számíthatsz odafigyelésre, színvonalas ellátásra. Itt a hálapénz persze szóba sem jöhet, és talán valamiféle írott vagy íratlan etikai kódex is tiltja, hogy a személyzet előzetesen „egyezkedjen” a páciensekkel, ez lehetett az oka a bábák elutasító válaszának. Számomra mégis nagyon furcsa és elbizonytalanító, hogy nem beszélhetek senkivel, hogy nem tudhatom, mire számítsak. Úgy gondolom, a szülés más természetű dolog, mint egyéb orvosi beavatkozások. Egy vakbélműtét esetében minden további nélkül el tudnám fogadni, hogy egy „ismeretlen” szakember kezeljen, képes lennék rábízni magam, feltételezve, hogy értenie kell a dolgát. A szülés viszont az én értelmezésemben nem egy orvosi beavatkozás, aminek az ember aláveti magát – ez az én ügyem, ezt alapvetően én szeretném csinálni, az egészségügyi személyzettől azt várom, hogy támogató, biztonságérzetet adó hátteret biztosítson. Ebben az esetben szerintem nagyon sokat jelentene, ha nem csupa ismeretlen arcot látnék magam körül.

A tájékozódást azért is tartom különösen fontosnak, mert egy tanulság mindenképpen kirajzolódott előttem a szüléstörténetek és a szakirodalom olvasása során: az érzéstelenítés nélküli szülésbe csak abban az esetben vágnék bele, ha biztos lehetnék benne, hogy a körülöttem lévő emberek támogatják a háborítatlan szülés iránti kérésemet, a testem diktálta ritmusban és tempóban szülhetek, befelé figyelhetek, és nem kell külső elvárásoknak, protokolloknak megfelelnem. Ha azonban előre tudom, hogy egy medikalizált szülésnek leszek a tárgya, ahol állandó vizsgálgatásra, beavatkozások sorára, oxitocinra, gátmetszésre számíthatok – akkor komolyan elgondolkoznék azon, hogy – bár testem-lelkem tiltakozik ellene – még időben epidurális érzéstelenítést kérjek, mert a testünk nem ezeknek a gyötrelmeknek az elviselésére lett kitalálva, ahogyan más orvosi beavatkozásoknak sem vetném alá magam érzéstelenítés nélkül. Úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben minden nőnek joga van tisztán látni, és előzetesen tájékoztatáshoz jutni.

Itt tartok most. Félidős vagyok, tehát messze még a cél, van idő felkészülni és agyalni, de attól tartok, a szorongásom az idő közeledtével csak fokozódni fog. Próbálok megtenni mindent, amit tudok, nem adom fel, hogy kapcsolatba kerüljek egy bábával, ha nem is lesz könnyű. Veszek egy könyvet a szülésről az itteni nyelven, és megtanulom az összes szakkifejezést. Írok „szülési tervet”, amit magammal viszek a kórházba. (Vajon elolvassák majd? És figyelembe veszik?). Megtanulok mindent, amit saját magam megtehetek annak érdekében, hogy ne érezzem teljesen kiszolgáltatottnak magam. De nem a legideálisabb így nekiindulni a szülésnek, hogy senkiben és semmiben sem bízhatok önmagamon kívül. Tudom, hogy még egy „jól megtervezett” szülésnek is rengetegféle kimenetele lehet, és ez egy olyan esemény, amit nem lehet teljesen kontrolálni – épp ezért jobb lenne olyan közegben szülni, ahol legalább valamennyire biztonságban érzem magam. Eléggé elkeserít, hogy az első szülésem előtt nem pusztán az amúgy is elkerülhetetlen szorongással, az ismeretlentől való félelemmel kell szembenéznem, hanem még amiatt is aggódnom kell, hogy kiszolgáltatott helyzetemben olyan dolgoknak vetnek majd alá, amit nem akarok, ami nem lesz jó a babának és nekem, ami nem segíteni, hanem gátolni fogja a szülés lefolyását. És bár nem kevés történetet olvastam már felelőtlen, ígéreteit megszegő, a szülés idején éppen vakációzó doktorokról, én jelen pillanatban mégis szívből irigylek mindenkit, aki otthon fogadott szülésznővel, illetve orvossal szülhet, és legalább egy beszélgetésre lehetősége van, mielőtt a kezük alá kerül.

Meme

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?