Mondhatni, ikrekként nőttünk fel, alig egy év a különbség közöttünk. Amióta az eszemet tudom, úgy érzem, hogy van egy nagyon különleges kapocs kettőnk között, amit csakis mi érthetünk, annak ellenére, hogy teljesen különböző személyiségek vagyunk. Nem feltétlenül gondolunk rögtön ugyanarra, de amint meglátjuk a másik szemében a csillogást, automatikusan belemegyünk a játékba, mert tudjuk, hogy abból csak jó sülhet ki.

Gyerekként égetnivalóan rosszak voltunk - bár talán én egy kicsivel rosszabb, ő pedig követett. Nem az hajtott bennünket, hogy rosszat tegyünk másoknak, inkább a kalandvágy. Kipróbálni mindent, amit csak ki lehet, és nem akartuk figyelembe venni, hogy mindennek van határa. Törtünk-zúztunk, kukát égettünk, madáretetőt robbantottunk, felcseréltük a szomszédok kutyáit, rábeszéltük a legelképesztőbb hülyeségekre az utcánkbéli gyerekeket, csak hogy végignézhessük, hogy a szüleik sikítófrászt kapnak. Annyifélét tettünk, nem is érdemes tovább sorolni, sose lenne vége. Rengeteg kárt okoztunk, a szüleinknek pedig bosszúságot, akiknek persze emiatt gyakran elő kellett húzniuk a pénztárcájukat. Azt hiszem, ők mindent megtettek azért, hogy valahogy megpróbáljanak belőlünk normális embert faragni, de nem volt egyszerű dolguk.

A gyerekkorunk (és a tiniéveink egy része) a bizarr mókáinkról és a büntetésekről szóltak. Az alap a szobafogság volt, amit általában pár nap és két hét között állapítottak meg, de hamar rájöttek, hogy mit sem ér, ha össze vagyunk zárva, ezért szétválasztva töltöttük le őket. Az alap házimunkánkon túl is kaptunk egyéb feladatokat, amik elég piszkosak vagy kellemetlenek voltak ahhoz, hogy úgy tűnjön, legközelebb majd azok jutnak eszünkbe, ha valami újabb balhén jár az eszünk, de nem volt visszatartó erejük. Utána következett az az időszak, amikor a szabadidőnkben segítenünk kellett másoknak. A szomszédnak rendbe rakni a kertet, lefesteni a kerítést, növényeket ültetni. Később anyánk megbeszélte a helybéliekkel, hogy besegítünk az öregek otthonában, ami talán a legkiábrándítóbb feladatok egyike volt számunkra, bár elkezdtük élvezni azt, hogy az öregek nem a botjaikkal hadonásztak felénk az utcán, hanem kedvesen köszöntek, sőt alkalomadtán behívtak minket egy sütire.

A legjobb ötlet mégis az volt, amikor egy helyi gazda mellé szegődtünk segíteni a lovai ellátásában. Ezt mi találtuk ki, mert szerettük az állatokat, és érdekelt minket a lovaglás. Arra azonban nem készült fel, hogy ha nem jelenti ki számunkra szigorúan, hogy valamit nem szabad, akkor a mi agyunkig nem jut el az, hogy bizonyos dolgokat nem kéne megtenni. Egyik reggel, gondozás közben valamelyikünk felvetette az ötletet, hogy el kéne vinni a lovakat egy körre, mennyire vicces volna végigügetni a falun. Sosem lovagoltunk korábban felügyelet nélkül. Megtettük, életem egyik legjobb élménye a mai napig. Örökre emlékezni fogok anyám reakciójára, aki épp a muskátlikat öntözte, amikor megálltunk a ház előtt a két hatalmas ló hátán ülve. Egyszerre látszott döbbenet, értetlenség és némi büszkeség az arcán - persze, szobafogságot kaptunk, és a gazda se várt minket vissza többé.

Így jutottunk el lassan a gimiig, ahol szintén elválaszthatatlanok voltunk. A középiskola nehezebb dió, akkor éreztük először azt, hogy a diákok összesúgnak a hátunk mögött, és visszahallottunk furcsa pletykákat a családunkról, és a mi kettőnk furcsa viszonyáról is. Elkezdtünk lázadni, de ismét főleg én, ami főleg abból állt, hogy zsarnokként viselkedtem, élveztem, hogy tartanak tőlem. Alaptételként fogtam fel, hogy a testvérem érinthetetlen, aki beszól neki, az halál fia. Kis idő múltán leültünk beszélgetni, és a húgom kifejtette, hogy kezd ez kellemetlen lenni számára, barátkozni akar másokkal, szóval visszafoghatnám magam. Tudtam, hogy jogos, amit mond, de dühös lettem, és szinte vártam az alkalmat, amikor majd meg kéne védenem, amit nem fogok megtenni, hisz leállított. De onnantól kezdve már annyira nem volt mókás a játék, nem volt hozzá partner. Fel kellett fognom, hogy már nem csak egymásra van szükségünk. Apámmal kibeszéltük a dolgot, és azt mondta, jobb volna ezt a rengeteg energiát, amit a hülyeségeimbe ölök, olyan dolgokba fektetni, amik hasznot hoznak. Elkezdtem lenyugodni, normálisan viselkedtem, barátkoztam, csajozgattam, és hamar rájöttem, mely terület érdekel a legjobban, elkezdtem megalapozni a jövőmet abban a szakmában, amiben a mai napig dolgozom.

A kemény munka hamar meghozta a gyümölcsét, és 18 évesen úgy láttam, ideje elköltözni otthonról, önállósodni. A testvérem persze követett, kibéreltünk egy lakást. Nem éreztem semmi negatívat abban, hogy eljövök otthonról, nem volt könnyes búcsúzkodás (a részemről), hiszen a lényeg velem jött. Újra egymásra hangolódtunk, közös baráti kört alakítottunk ki, és elővettük azokat a régi szokásainkat, amiktől a szüleink eltiltottak minket. Például az együtt alvást, amik olyan estéken történtek meg, amikor valamelyikünk parázott valamitől. Én a villámoktól félek, ő a teliholdtól. Lehet, hogy igazából már nem is tartunk ezektől, csak jól esett valamire fogni, amit teszünk. Nem sokkal később része lett az életemnek egy komoly kapcsolat, ami két éven át tartott. A barátnőm nem volt féltékeny, nem tartotta furcsának a viszonyunkat, pedig tudott a dolgainkról, mert aki látta, hogy működött ez közöttünk, az nem ítélte el. Amikor ő velem volt, "normális" testvérekként viselkedtünk, hanyagoltuk a közös hobbijainkat.

Nemrég állást kaptam egy teljesen más városban, sőt másik országban is. Megbeszéltük, hogy követ engem, viszont az első két hónapban egyedül kellett élnem. Az első pár nap szörnyű volt, magányosnak éreztem magam, bizonytalan voltam, mintha nem is önmagam lennék. Aztán elkezdtem rákapni az egyedüllét ízére. Nem kellett többé lecsapnom a hűtőre, még mielőtt ő kipakolja előttem, nem itta meg senki a kávémat, csak magamra kellett költenem, nem kellett senkivel sem azon veszekednem, hogy miért mindig én takarítok, és miért kell folyton szétszórnia a cuccait, vagy hogy miért én gondozom a macskát helyette. Pár hét elteltével már úgy éreztem, hogy egyáltalán nem akarom, hogy a része legyen az új életemnek, el akarok szakadni. Ő folyton írt és hívogatott, várta, mikor mondom, hogy költözhet, én meg csak húztam-halasztottam a dolgot. Végül apánk rám pirított, hogy tartsam magam ahhoz, amit megbeszéltünk, hiszen így nem tisztességes - és akkor végül ide költözött. Az első, közösen eltöltött nap rettenetes volt. Idegesített, és csak arra tudtam gondolni, milyen szabad is voltam korábban. Aztán eljött a másnap reggel. Kibotorkáltam a konyhába, és ott várt főzésre készen a kávé bekészítve, és egy szelet csoki a pulton. Akkor rám törtek az érzések, és bőgni tudtam volna, amikor arra gondoltam, hogy milyen könnyedén eldobtam volna mindazt, ami közöttünk van.

Tudjuk jól mindketten, hogy lassan felnövünk, el kell kezdenünk élni az életünket egymás nélkül, de nem akarom, hogy ezt önző okokból tegyük. Van egy saját világunk, és ezt sosem szabad elfelejtenünk. Megbeszéltük, hogy elkezdünk tudatosan dolgozni az elszakadáson, és aznap, amikor majd egyikünknek oda kell állni a másik elé, és azt mondani: nagyon jó volt veled felnőni, de most már ideje elköltöznöm, akkor nem lesz bennünk rossz érzés. Mert, hát ez az élet rendje.

Jericho1991