Senki ne számítson eget rengetően izgalmas történetre, csupán tapasztalatok, tanácsok érdekelnek. Első gyermekemet 2012 októberében szültem, egy teljesen problémamentes terhességet követően. Nagyon jól érezte magát odabent, ugyanis 41+2-re született, röpke 6 óra alatt, a maga "csekély" 4 kg-jával. Szép emlékként maradt meg bennem a terhesség és a szülés is, egyetlen egyszer kellett kórházban töltenem pár napot toxémia gyanú miatt, amiről aztán kiderült,hogy "téves riasztás". 17 hónapos volt a fiam, amikor megfogant a kistesó. Mivel az első is viszonylag nehezen – 8 hónap alatt – jött össze, úgy gondoltuk, nyugodtan elkezdhetünk próbálkozni, mire sikerül, talán kétéves is elmúlik a törpe. Nos, hogy is mondják... Ember tervez, Isten végez, az első hónapban teherbe estem.

Szárnyaltam a boldogságtól, egészen az 5. hétig, amikor is kezdetét vette a hányinger. Nagyon rosszul viseltem egy sajtkukac másfél éves mellett, de szerencsére – mintha megkönyörültek volna rajtam "ott fent" – nem tartott tovább két hétnél. Ezután úgy egy hónapig eseménytelenül teltek a napok, nem akartam azonnal orvoshoz rohanni. Kilenc hetesen ejtettem meg az első látogatást, gyönyörű paca volt, dobogó szívvel. A 12 hetes ultrahangon is papírforma szerinti értékeket produkált, csak úgy ficánkolt, alig tudták lemérni. Nagyon vártam a 20 hetes genetikai ultrahangot, hogy kiderüljön, fiú vagy lány. Hamar el is jött és hatalmas megdöbbenés közepette bejelentette az orvos, hogy 99%,hogy kislány. Én úgy voltam vele, hogy teljesen mindegy, mi lesz, de mivel már van egy fiam, persze vágytam egy kislányra is. Aztán jött,amire nem számítottam és amire abszolút nem voltam felkészülve... A doki épp a méhlepényt vizsgálta, hümmögött nagyokat és ráncolta a szemöldökét, majd közölte, hogy mellső fali, emellett teljesen fedi a méhszájat. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, de kezdtem érezni a dolog súlyát, amikor eltiltott az emeléstől és az intimitástól. Úgy engedett utamra, hogy két hét múlva kontroll, de ne reménykedjek nagyon, nem hiszi, hogy változás lesz.

Hazaérve persze egyből elkezdtem bújni a netet, hogy mi ez... Mondanom sem kell, betojtam rendesen, hogy majd idő előtt leválik a méhlepény, halva születik a lányom, mindenféle rémkép lebegett a szemem előtt. Mindent csináltam ugyanúgy, próbáltam betartani a szabályokat,de egy majdnem kétéves mellett ez nem könnyű. Mentünk továbbra is játszira, ahol emelni kellett a hintába és onnan ki. Gondoltam, szegény gyerek, nehogy miattam ne lehessenek élményei, imád hintázni, az a mosoly, ami olyankor kiül az arcára! Szóval éltem az életet, annyi változással, hogy egy nap nem hússzor, csak öt-tízszer emeltem a 12 kg-os porontyom. Volt, hogy görcsöltem, keményedtem, de ilyenkor lepihentem – a lehetőségekhez képest – és javulni látszott. Napi 3x1 magnéziumot szedtem, és amikor aludt a gyerek, én is pihentem. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a görcsöknek, a fiammal is voltak, mégis teljesen zárt voltam a 40.hétig, az első "magzatvíz vizitet" meg sem tudták csinálni.

Aztán eljött a kontroll napja, nagyon reménykedtem, hogy már nincs rossz helyen a méhlepény és élhetem az életem, ahogy eddig. Megint láthattam a kiscsajt ,megint megbizonyosodhattam róla, hogy valóban lány, de a legjobban annak örültem, hogy már nem volt a méhszájon a méhlepény. Hurrááá, fülig ért a szám, bár határeset az orvos szerint, mert két hét alatt "csak" 2.5 cm-t vándorolt, de úgy gondoltam, ha ennyi idő alatt ilyen sokat változott, akkor a későbbiekben nem lesz gond vele, szülhetek természetesen, nem kell vérzéstől tartanom. Majd jött a rossz hír. A belső méhszájam viszont 6mm-re kitágult, ez nem túl rózsás. Nem is gondoltam, hogy ilyen baj lehet. Az orvos szerint nem akkora probléma, csak tovább ne nyíljon. Tudja, hogy kisgyerekem van, így – bár a papíromra ágynyugalmat írt – annyit kért, hogy pihenjek, amennyit tudok, tudja, hogy nehéz lesz, de próbáljak meg minden tőlem telhetőt megtenni. Megemelte a magnézium adagom, mellé még görcsoldót írt fel, napi 2x1-et. Ahogy ezt megtudtam, valami összetört bennem. Haragudtam magamra, hogy nem vigyáztam jobban, hogy felelőtlen voltam, nagy valószínűséggel tényleg azért történhetett ez, mert nem tartottam be a szabályokat. Jövő héten újabb kontroll, amitől rettegek. Minden nap két órára elviszik a fiamat, sétálni, játszizni, engem meg gyötör a lelkiismeret-furdalás, mert vele akarok lenni, ott akarok lenni vele, látni akarom a fülig érő mosolyt, hogy hogy barátkozik, hogy hogy lesz egyre ügyesebb... Nagyon fáj, hogy nem tehetem. Van kertünk, van homokozója, ezen a héten kap egy csúszdát is, de az persze nem olyan, mint a játszi, itt nincs sok gyerek, magas faház... És nem elég, hogy ostorozom magam, még rettegek is, hogy tovább nyílik a méhszáj, hogy koraszülött lesz a kislányunk, hogy befektetnek a kórházba és nem láthatom a fiam, nem mesélhetek neki esténként.

Tudom, biztos lesz, aki majd jól a fejemhez a vágja, hogy ezzel számolni kellett volna, hogy miért nem vártunk még... Nos, nekem is pont ugyanezek járnak a fejemben, csak az önmarcangolás nem segít. Most már adott ez a helyzet és valahogy túl kell rajta lenni, lehetőleg úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Még csak a 22. hetet taposom, messze a vége. Nincsenek már görcsök, keményedés is csak napi 1-2, ami kellemetlen. Legkisebbünk sokat, mit sokat, rengeteget mocorog, feszít, bokszol, rúgkapál, vele biztos minden rendben. És velem? Ugye minden rendben lesz?! Költői a kérdés, tudom, hogy senki sem mindenható, se nem orákulum. Viszont talán akad valaki, akinek hasonló gondjai voltak és pozitív kimenetelű lett a történet vége…

Niki