Minap úgy esett a dolog, hogy felnéztem a Bezzeganyára, és azonnal kiszúrtam egy cikket, ami teljesen más megközelítésből ugyan, de mégiscsak ezt a témát járja körül: „Ki mondta, hogy a gyerekvállalásra nincs tökéletes időpont?” Az utóbbi időben egyébként gyakran találkoztam ezzel a kérdéssel különböző fórumokon, cikkekben vagy az ismerőseim körében, azt is bevallom, hogy egy-két helyen ádáz vitát folytattam a véleményem megvédése érdekében, mert nyíltan felvállalom, hogy eszem ágában sincs 28-30 éves korom előtt szülni. Az ok egyszerű, bár úgy érzem, hatalmas tabunak számít kimondani: én nem akarom megbánni azt, hogy túl korán gyermeket vállaltam és elrontottam vele az életem.

Ne értsetek félre, az élet legnagyobb ajándékának tartom azt, ha valaki szülő lehet, de annyi keserű élettel találkoztam már, hogy megpróbáltam levenni a rózsaszín szemüveget és reálisan látni a mai helyzetet. Az én szüleim, nagynénéim, nagybátyáim mind-mind azzal az életfelfogással vállaltak gyereket anno a rendszerváltás idején, alig húszévesen, végzettség nélkül, tulajdonképpen a nagy semmire, mint a mai húszévesek: nekik kell egy cuki kisbaba, majd lesz valahogy, biztosan meg tudják oldani a dolgokat. De teltek az évek, munka egyre kevesebb akadt, az is csak minimálbérért (továbbtanulni nem volt pénz), de ott volt a lakáshitel, az autóhitel, a számlák. Nem hazudok: paprikás krumplit ettünk káposztás kockával, vagy egész héten kenyeret. Lányként a bátyám elhordott ruháiban jártam, telente gyakran a leheletem is látszott a hideg házban, középiskolásként már meg sem mertem kérdezni, mehetek-e osztálykirándulásra, mert úgysem telt volna rá, matekból bukdácsoltam, de tanárra nem futotta, zöldséget-gyümölcsöt alig ettünk – a vitaminhiánynak egészségügyi vonzatai is voltak. A család többi részében ugyanez történt, a szülők teljesen belekeseredtek és néha ki is bukott belőlük,  mennyire elszúrták, amiért úgy ment el mellettük az egész élet, hogy semmi nem jutott nekik, csupán a mindennapos küzdelem.

 Az elmúlt két-három évben pedig beindult a babadömping a velem egykorú, fiatal huszonévesek körében is: szomszédok, volt osztálytársak és régi ismerősök szülnek gyereket az én rokonságomhoz hasonlóan a semmire. A többség épp csak elvégezte az érettségit, vagy az OKJ-t, amivel nem tudott elhelyezkedni; nem igazán dolgoztak, és eltartani sem tudják magukat, inkább beköltöztek az anyóshoz a párjuk szobájába és ott éldegélnek hárman a gyerekkel. Persze minden nap feltöltenek néhány képet, mintha az életük maga lenne az amerikai álom, de eligénytelenedtek, süt róluk a fáradtság, és a legfontosabb: mindent és mindenkit szidnak az interneten, a buszon, vagy élőben, ha találkozunk. Az állam, a világ, az embereket, lényegében saját magukon kívül bárkiben megtalálják a felelőst azért, mert rosszul megy a soruk. Nem állítom, hogy nem léteznek felelősségteljes, megfelelő anyagi háttérrel rendelkező fiatalok, de a saját környezetemben nem látok olyan fiatal, kisgyermekes párt, akik önállóan, a család segítsége nélkül boldogulni tudnának.

A véleményemben megerősített, hogy az interneten számtalan anonim fórumon vallották be az anyák: utólag már bánják, amiért nem néhány évvel később vállaltak gyereket, és hogy nem tanultak, nem gyűjtöttek, nem építgették kicsit a karrierjüket, nem éltek még (jelzem: nem a gyereket bánják, csupán az időpontot). Azt hiszem, sokan a „boldog tudatlanság” miatt szülnek fiatalon: még nem tudják, milyen a folyamatos lemondás, az állandó stressz a pénz miatt, és gyárban állni 12 órákat, mert speciális tudás nélkül nem válogathatnak. A fiatal szülők körében legalábbis gyakran azzal a véleménnyel találkozom, miszerint a szeretetből is meg lehet élni, az anyagiak nem olyan fontosak, és a karrier felesleges. Én viszont nem tudom elhinni, hogy van olyan ember, akinek egyáltalán nem számít az, hogy milyen munkahelyen tölt el napi 8-10 órát, vagy milyen minőségű ételeket tud venni, esetleg el tud-e járni alkalmanként színházba és moziba. Az ember nem túlélni akar, hanem megélni és ehhez manapság nagyon-nagyon hosszú, rögös út vezet azoknak, akik mögött nem áll támogató, pénzes családi légkör.

Lassan huszonöt éves leszek, már egy éve külföldön élünk a párommal, júniusban utazom haza, hogy befejezzem az utolsó évi vizsgáimat egy gazdasági egyetemen (mivel nem tudtak eltartani, dolgoznom kellett középiskola után, így viszont elhúzódott az egyetem, és később kezdtem). Jelenleg három nyelven beszélek/tanulok, és már nagyon régóta dolgozom, még akkor is, ha eddig nem szakmába vágóan – nem szégyellem, ebből éltem, ebből tudtam finanszírozni az egyetemet. Ha minden jól megy, végre egy jól fizető munkahelyen fogok elhelyezkedni, közben lakásra gyűjtünk, és azt tervezzük, hogy három éven belül hazatérünk Magyarországra, ahol dolgozom még egy-két évet, aztán jöhet végre a kisbaba. Ha nem megyünk haza, akkor picit hamarabb is, de a vége mégiscsak az, hogy mire gyermekünk lesz, valószínűleg a legjobb esetben is 30 körül járok már.

Amire ki akarok lyukadni ezzel: én úgy érzem, igenis mindent megtettem/megteszek azért, hogy mire odakerülök, megfelelő alapon legyen a gyermekvállaláshoz, és ne kelljen 35-40 évesen azért keseregnem, mert elment mellettem az élet, és teljesen más életet élek, mint amit szeretnék. Ne végletekben gondolkodjatok: nem akarok 200 négyzetméteres házat, két kocsit, külföldi nyaralásokat és milliókat a bankszámlámra, de megnehezíteni sem akarom az életem, ha van lehetőségem a választásra. Nem akarok várni 40 éves koromig sem, de ez megint véglet, mert a 20 és 40 között bőven vannak még évek. A barátnőim többnyire ugyanezt a nézetet vallják: nem vagyunk karrieristák, de szeretnénk olyan munkát végezni, amit élvezünk (persze, ehhez nem kötelező a diploma, ám engem ez a terület érdekel), szeretnénk egy kis lakást, szeretnénk eljárni ide-oda, utazgatni és felfedezni a világot. Szeretnék biztonságot, és úgy érzem, hogy jó végzettséggel, nyelvekkel, munkatapasztalattal, félretett pénzzel erre nagyobb lehetőségem van, mintha 25 évesen kellene egy érettségivel, fél év eladói munkatapasztalattal és két kisgyerekkel visszatérnem a munkaerőpiacra. Nem gondolom azt, hogy önző lennék, amiért ezekre a dolgokra vágyom, és nőként nem az egyetlen és kivételes célom a gyermekvállalás, hiszen az élet még ezerféle másik összetevőből is áll – én minden téren boldogságra vágyom.

A manapság népszerű „későn vagy fiatalon szüljünk-e?” kérdésre ez lenne az én válaszom az egyik oldalról. Hozzáteszem, nem ítélem el azt, aki fiatalon vállal babát (ha a semmire teszi mindezt, azt igen, kortól függetlenül), csupán azt látom, hogy néhány évvel később, amikor elmúltak az első kisbabás, hintőporos évek és vissza kell térni a felnőtt életbe, sokan megbánják, amiért nem vártak még egy kicsit. Én ezt akarom elkerülni, és lehet, hogy az élet nem úgy alakul, ahogy én tervezem, bármi bármikor közbejöhet és felforgathat mindent, de mégis úgy érzem, a tökéletes időpont az, amikor az ember már elmondhatja: mindent megtett azért, hogy boldog élete legyen. Ezt pedig, ahogy látom, nehéz manapság a húszas évek elején elérni. 

Ella

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?