Harmincéves vagyok, és az első babámat várom két sikertelen terhesség után. Érdekes ez is, mennyit változtam az elmúlt időszakban. A főiskolás éveim alatt és még elég sokáig azok után is úgy éreztem, én nem akarok férjet, gyereket. A tizenéves korom elején túlsúllyal küzdöttem, én voltam az osztályban az okos, kövér lány. 15 évesen döntöttem el, hogy ez így nem mehet tovább, én nem akarok többet okos és kövér lenni. Megtaláltam magamnak az aerobikot. Anyukám szigorú volt, állította, a fejlődésben lévő szervezet nem fogyókúrázhat, így az egyetlen dolog, amivel számolhattam, az a heti három, később négy aerobik óra lett. A gimi végére már egész jó formában voltam. Azután jött a főiskola, már nem engedtem a szüleimnek, hogy dirigáljanak nekem, jött a jól átgondolt diéta, és kezdetét vették a futóversenyek is. Így lett az okos, kövér lányból okos, vonzó lány. Én észre sem vettem, hogy lettem fokozatosan egyre külsőség-centrikusabb.
A főiskola után, mivel akkor kezdődött itthon a válság, nem tudtam álláshoz jutni hosszas pályázgatás után sem, a külföld mellett döntöttem. Így dolgoztam Görögországban, majd Egyiptomban, végül pedig Ciprus szigetén fitnesz animátorként. Az animáció, a szezononkénti utazgatás sokat kivett belőlem, így meghoztam a döntést, itthon próbálkozom, akkor is, ha nem lesz könnyű. Persze a családi ebédeken folyton előkerült a kérdés: és, mi újság fiúügyileg? Mikor tervezel férjhez menni, gyereket szülni? Én még akkor is úgy voltam vele, nem erőlködöm férfi téren. A pasik bennem a csinos kiegészítőt látják – utólag belegondolva, ez az én hibám is volt, hiszen túl sokat törődtem a külsőmmel –, a pasiknak a feleség egyet jelent a házvezetőnővel, na, köszönöm, ebből nem kérek, arra ott az anyjuk. Gyerek? Jaj, ne. Nem akarok lemondani a versenyzésről, nem akarom tönkretenni az alakomat, és egyébként is, türelmem sincs hozzájuk.
Aztán minden megváltozott. megismertem a páromat, aki csodálatos ember. Elég hamar összeköltöztünk, mert valahogy repült az idő egymás társaságában, megpróbáltuk együtt. A megismerkedésünk első évfordulóján volt az esküvőnk. Eloszlatta azt a kételyem, hogy a feleség csak házvezető, ő más. Azon kívül sosem éreztem divatos kiegészítőnek magam mellette. Igaz, én sem foglalkoztam annyit magammal, mellette valahogy minden más lett.
Az esküvő után felmerült a babakérdés. Félve vetette fel nekem, azt hitte, passzív leszek, inkább a sportot és az alakomat választom majd. De az igazság az, hogy akkortájt nekem is megfordult a fejemben, csak valahogy nem tudtam, hogyan hozhatnám szóba. Nagyon hamar terhes maradtam a gyógyszer után, de sajnos az a baba elment. Letelt a három hónap, újra megpróbáltuk, újabb siker, újabb vetélés. Ekkor jutottam el egy mélypontra és döntöttem úgy, hagyjuk ezt az egészet. Közben persze mindennél jobban vágytam a babára. A legjobb barátnőmnek akkor született a csodálatos kisbabája, a testvérem pedig várandós volt. Utáltam az egészet.
Aztán nyáron egyszer csak késett, én állandóan aludtam volna, és fura fájdalmat éreztem a hasamban, de persze pms-re fogtam a dolgot. A párom öt napi késéskor a kezembe nyomott egy tesztet – mit veszíthetsz, max. negatív alapon –, mert szerinte ha terhes vagyok, orvoshoz kéne menni mihamarabb az előzmények miatt. Pozitív lett. Persze nem akartam vele foglalkozni, mondván, lehet, spontán megszakad. Két nappal később megszédültem a munkahelyemen, ezt vettem jelnek, másnap beteget jelentettem és felkerestem az orvost. Azonnal veszélyeztetett terhes állományba vettek és felírtak gyógyszert.
Innentől tulajdonképpen jóra fordultak a dolgok, a baba szépen fejlődésnek indult, most 38+1 hetes kismama vagyok, szívem alatt a már a pocakban örökmozgó kislányommal és határtalanul boldog.
Ami most foglalkoztat, az a szülés. A terhességem elején persze mindenki előadta a maga szüléstörténetét. A testvéremé és a barátnőmé igen friss volt még, mindketten nehezen szültek, természetes úton. Na meg persze az ismerősök, amint kiszúrták a kis pocakot. Nagyon vékony voltam, a méhem, mint kiderült előre hajló, mellső lebenyes a tapadásom, ezért hát elég hamar látszódni kezdett rajtam. Hallgatva a sok, talán kicsit túlzó történetet, félni kezdtem a természetes szüléstől. Hogy gátmetszés? 36 órányi szenvedés? Táguló fájások? És még sorolhatnám, mennyi dolgot hallottam.
Olyannyira félni kezdtem, hogy már azon gondolkodtam, kérni fogom az orvosom, aki mellett döntöttem, legyen programozott császár. De a kontrollok alatt annyira elvarázsolt a baba ultrahang képe, annyira örültem, hogy minden rendben velünk, hogy inkább halasztottam a kérés felvetését. A férjemmel sokat beszélgettem a félelmeimről, amiket ő mindig türelmesen meghallgatott, és arra biztatott, döntsek én. A szülés meghatározó élmény egy nő életében, ne más döntsön helyettem, ha nem muszáj.
Ahogy telt az idő és érezni kezdtem a mocorgását, ahogy kinyomja magát, szinte bújik a kezemhez, én pedig egyre jobban kötődöm hozzá, úgy oszlottak el a félelmeim is. Mire befordultunk a harmadik trimeszterbe, már biztos voltam benne, természetes szülést szeretnék, nem akarom, hogy kivegyék, inkább küzdjünk együtt.
A sors fintora, hogy a babám harántfekvésű, most, 37+4 hétnél nézte az orvos, már az okát is látja, miért nem fordult be. A méhlepény elöl és lent tapadt meg, szükséges a császármetszés, ami pontosan 39 hetesen lesz megcsinálva, tehát már csak pár napom van odáig.
Most vegyes érzelmeim vannak. Egyrészről boldog vagyok, mert már csak pár nap és magamhoz ölelhetem a kislányomat, akit már nagyon várok. Másrészt szomorúságot érzek, mert ugyan az apukája ott lehet vele, amikor lefürdetik, megölelheti és hozzám is odahozzák majd a műtőben egy kicsit, és amint lehet, az őrzőben is, de az nem ugyanaz. Szegény meg lesz biztos ijedve, hogy egyszer csak kikerült a megszokott helyéről, már nem hallja a hangom, a szívverésem. És amikor szívem szerint jól magamhoz ölelném őt, akkor nem tehetem majd, mert zajlani fog a műtét, kütyük fognak rajtam lógni, és idő lesz, mire odaadják. És persze hazudnék, ha azt mondanám, magától a műtéttől nem félek. Azt kell mondjam, jobban, mintha természetes szülésre készülnénk. Bár lehet, ezeket most a csalódás mondatja velem, hogy nem szülhetem meg magam. Egy biztos, már most szeretem a babám és érzem, hogy ő is ragaszkodik hozzám. Csak egyet kérek most az égiektől, születhessen meg épségben és tarthassam a karjaimban végre.
Hát ennyi lenne. Már most könnyebb, hogy leírtam.
én
