Talán ott kezdeném, hogy immár  öt éve élünk Angliában gyermekem apjával. Igazi „Love story” a miénk. 2008 októberében kijöttem rokonlátogatásra, és akkor ismertem meg őt. Szerelem volt első látásra. Így aztán három héttel később már minden cuccommal a buszon ültem Anglia felé. Azóta is együtt vagyunk és idén augusztusban megszületett a kislányunk, Emma.  

 

Először is el kell mondanom, hogy Angliában nem viszik túlzásba a terhesség alatt a vizsgálatokat. A 9 hónap alatt volt két ultrahang (egy 12 hetesen és egy 21 hetesen), két vérvétel  (egy 12 hetesen és egy 28 hetesen), és havonta egyszer jártam védőnőhöz, ahol megnézték a vizeletemet, megmérték a vérnyomásomat, meghallgatták a baba szívhangját és kitapogatták, hogy fekszik a gyerek. Nőgyógyászati vizsgálatom egyszer sem volt. A 40. hetet július 29-én töltöttem be, és semmi jele nem volt a gyerek érkezésének. Július 31-én mennem kellett a védőnőhöz és akkor már kérdezte, hogy akarom-e, hogy megvizsgáljon odalent? Mondta, hogy csak akkor teheti, ha beleegyezem. Na, megtörtent a vizsgálat, meg is volt lepődve, mert 4 ujjnyira ki voltam tágulva, és érezte a baba fejét.

Csak nézett rám értetlenül, hogy miért nem vajúdok még. Innentől kezdve azonban felgyorsultak az események. A vizsgálat hatására (? ) kilökődött a nyákdugóm, és csütörtök este már éreztem, hogy valami lesz. Olyan este 9 óra körül kértem a páromat, hogy menjünk el sétálni . (Soha nem volt ilyen forró nyár Angliában, mint idén. Majd meggyulladtam az utolsó két hónapban! ) Sétálgattunk, sétálgattunk, és amikor jött a fájás, párom csekkolta az időt. Éjfél körül már ötpercesek voltak a fájások, de sétálgattunk tovább, mert jólesett. Hajnali 1 körül már mentünk haza és hívtuk a barátainkat, hogy akkor kellene a fuvar a kórházba, mert itt az idő.

A kórházban jött elénk egy nővér tolókocsival, mentünk a szülészet egyik osztályára (mert több is van), ahol megvizsgáltak és mondták, hogy ez bizony még mindig csak 4 ujjnyi, menjünk sétálgatni a folyosóra. Két óra séta után visszamentünk, újra megvizsgáltak. Semmi változás. A nővérke mondta, hogy most már ne sétálgassak, feküdjek fel az ágyra, hoz nekem valamit amitől jobb lesz, és a babának sem árt. Egy kis kéjgáz. Azt mondta a nővérke, ez lesz a legjobb barátom. Igaza lett. Nagyon jól éreztem magam tőle. Éreztem én, ha fájásom  volt, csak nem nagyon figyeltem rá. Eltelt így egy óra és már hatujjnyira voltam kitágulva. Akkor megkérdezte a nővérke, hogy milyen szülést választottunk. Mondtuk, hogy a medencéset. Már ment is és intézte, de sajnos nem volt szabad medence, szóval  kaptunk egy külön szobát, zenével, hatalmas fürdőkáddal, lasztival és egy nagy ággyal. (Nem úgy nézett ki a szoba, mint ahol szülni szoktak.) Ez hajnali 4-5 körül volt. Kaptunk egy szülésznőt, aki velünk volt a szobában, rögtön teleengedte nekem a kádat jó meleg vízzel, és belepakoltak a párommal.

Fél 8-ig lubickoltam, akkor már nem nagyon akaródzott ázni a vízben, a párom segített kimászni a kádból, megtörölt és felfeküdtem az ágyra, újra jött a kéjgáz. Pontosan 8-kor műszakváltás volt, új szülésznőt kaptunk, aki csakúgy, mint az előző, nagyon aranyos és kedves volt. Ahogy MINDENKI a kórházban. Félóránként megnézte, hogy áll a dolog odalent, és meghallgatta a baba szívét. Kilenckor pontosan 9 cm-re ki voltam tágulva, mondta is a szülésznőnk, hogy 10 órától nyomunk. Úgy is lett, akkor már nem volt kéjgáz, semmi. Amikor éreztem, hogy nyomni kell, az egyik lábamat a szülésznő tolta fel, a másikat a párom. Közel másfél óra sikertelen kínlódás után csak a magzatvíz folyt el, semmi más nem történt. Ekkor a szülésznőnk kiment és egy kisebb csapattal jött vissza, élén egy dokival. Felgyorsultak az események. A doki szétkapta az ágyat alattam, leszedte az elejét és felhajtotta a kengyeleket a lábaimnak, szépen beletette őket. Egy másik nővér csak mellettem állt és simogatta a fejem és nyugtatgatott, másik két nővér asszisztált a dokinak, a szülésznőm pedig az egyik  kezemet fogta, a másikat a párom. Innentől kezdve mindent úgy csináltam, ahogy a doki mondta. Nyomtam, amikor mondta, és visszatartottam, amikor azt kellett. Tíz perc alatt, két nyomásra kint volt a kislányunk 11:35 perckor augusztus 2-án, vákuum segítségével. Nem szakadtam, nem repedtem, nem vágtak. Arra ment a doktor, hogy a legkevesebb sérüléssel  történjen a szülés.

Ahogy leánykánk kicsusszant, azonnal a mellkasomra tették ( közben kaptam egy szurit, hogy a méhlepény magától kicsússzon), de nem sírt fel, csak hörgött. El is vették tőlem, kitakarították a kis száját, letörölgették, vért vettek a kis sarkából és felöltöztették. Aztán megmérték, 3380 gramm  57 cm, és utána újra ideadták a karomba. De valami eredménye nem volt jó Picurinak, így elvitték tőlünk vizsgálatokra. Páromat küldtem, menjen vele, ne hagyja ott, amíg nem tudni, mi a baja. Közben szükség lett a szobára valaki más részére, szóval össze kellett kaparjam magam – így egy órával szülés után – annyira , hogy fel bírjak állni. Jött egy nővérke egy tolószékkel, és nagy nehezen bele tudtam ülni. Áttolt egy másik osztályra egy négyágyas kórterembe. Ott aztán elöntötték az érzések az agyamat, és csak sírtam, sírtam és sírtam.

Végre megjött a párom, kiderült hogy pici lányunk magzatvizet nyelt, és a fertőzés miatt antibiotikumot fog kapni öt napig. Teljesen kiakadtam, sírtam tovább. Párom segített lezuhanyozni és felöltözni, ezután átmentünk az újszülött/koraszülött osztályra beszélni az orvossal. Nagyon kedves volt és segitőkész. Mondta, hogy napi kétszer kapja majd Emma az antibiotikumot vénásan, szóval emiatt hagyják bent a branült neki, és ha jobban lesz, akkor két éjszaka után aludhat velünk a másik kórteremben. Úgy is volt, két nap múlva már velünk volt, külön szobát is kaptunk. Nagyon sokat segített az, ahogyan a nővérek, az orvosok bántak velünk. Napjában legalább háromszor jött be valaki a szobánkba – orvos vagy nővér –, hogy hogy vagyunk. Párom viccesen megjegyezte egyszer, hogy valaki lehetne már egy kicsit bunkó. Segítettek a szoptatásban, türelmesek voltak, beszélgettek velünk. Ilyen ellátásért otthon súlyos pénzt kellett volna fizetnünk. Itt senkinek nem esett nehezére törődni velünk. És ne mondja senki, hogy ez azért van, mert itt jobb a fizetés. Empátia. Azt nem pénzben mérik, hogy mennyire vagy emberséges. Az, hogy ha látom a másik ember fájdalmát , nem esik nehezemre megsimogatnom a hátát, hogy el tudok engedni egy mosolyt. Az, hogy az orvos nem arra megy, hogy minél kényelmesebben oldja meg a szülést, hanem arra, hogy segítsen neked! Nincs alá-és fölérendelt viszony.

Adlieno

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?