Manapság már nem ritka, ha egy gyereknek nevtanos papírja van arról, hogy eltér a "normálistól". A baj talán nem is az, hogy eltér, hanem az, hogy erről mindenféle szakvéleményt szeretnek látni az iskolák. Az ő szemükben pedig a "papíros gyerek", az valami sötét bélyeggel jelölt hiányosság, egy két lábon járó probléma.

És persze vannak nehányan olyan tanárok -szerencsére én is ismerek ilyet- akik azon a bizonyos papíron meglátják a lényeget és a szakvéleményen túl a gyereket. Kihívásként tekintenek arra, hogy megmutassák nekik, hogy ők azok a bizonyos csiszolatlan gyémántok. Mert nem minden szakvélemény eredménye egy valóban komoly fejlődési probléma vagy készségbeli hiányosság. Ahogyan a két fiamnál sem.

Barátnőm kisfia dettó ugyanaz, mint nálunk KicsiFiú. Ő Waldorf iskolába jár, ahol azért egészen máshogy kezelik a gyerekeket, mint egy olyan hagyományosban, ahová az én gyerekem. A sajnálatos az, hogy ott sem tudnak mit kezdeni az ilyen típusú gyerekekkel. Küldik ide, küldik oda és izgatottan várják, hogy végre húzza rá a nevtan az ADHD-t. És hogy mit mond a nevtan?

Semmit. 

Amit nekünk is tavaly. Kb bocsánatot kérnek a BTMN-ért. Mindkét fiú IQ-ja kiemelkedő. Kreatívak és hatalmas bennük a tudásvágy. 

De akkor hol a gond? Miért utálják az iskolát? És őket miért utálja az iskola?

Mert impulzívak. Bennük szó vagy kérdés nem ragadhat! Tapasztalva akarnak tanulni a saját érdeklődésük szerint és MINDENről. Őket nem lehet lerázni már óvodában sem egy azért zöld a fű, mert klorofill van benne válasszal. Máris jön, hogy az mi és hogyan kerül oda és miért? A fotoszintézis szót pedig gyakorlatilag bevésik az agyukba. Mert nekik ez a fontos. A magyarázatok. A dolgok miértje és lényege.

Az iskola pedig ezekről nem beszél jó sokáig. Amikor pedig már igen, addigra őket ez a szint untatja. Rég megkérdezték vagy rákerestek a neten, megnézték a NatGeon esetleg megtapasztalták a próbálkozásaik során.

Barátnőmmel azt is boncolgattuk, hogy talán MI vagyunk a baj. A nevelésünk. A miénk eléggé eltér az átlagtól de kettőnké nagyon is hasonló, így sokat beszélünk erről, mint esetleges problémáról. 

Viszont ha tényleg így lenne, akkor egy csomó "rosszgyerek" megjavulna. Vagy már el sem romlana. De az osztálytárs sem javul. Hiába büntetik és szidják le, a beírások és a rossz jegyek csak gyűlnek nála is.

Sajnos még nem jutottunk túl messzire. 

Annyira, hogy folyton-folyvást feladatot kell nekik adni. Valami olyat, amit kihívásként vagy dicsőségként értékelnek. Szigorú keretre van szükségük, de ugyanúgy szabadságra is! Nekik a napirend és annak betartása elengedhetetlen. Nem lazíthatsz, mint szülő. Ha csorbul a következetesség, nyomban meglátszik a gyereken. Egy egyszerű dolog véget nem érő, dacos vitába képes ilyenkor fulladni. Lételemük a lázadás. Amire nincs józan magyarázat, azt nem veszi be a gyomruk.

Ez az állandó feladatosztás szülőként is annyi, de annyi energiát emészt fel, hogy iskolában biztosan nem alkalmazható húszon-harminc gyerek között. Az sem valószínű, hogy a tanár nekiáll majd magyarázni, hogy egy unalmas olvasmányt miért is kellene elolvasni. Mert a tanterv része? Az kevés a szenvedéshez. Ennél messzebbre meg nem hiszem, hogy mennének, de idő se lenne minden felmerülő kérdést ilyen mélységben taglalni.

A gyereknek tehát marad az unaloműzés, saját hatáskörben. Ásítozik, nyúlik a padon, pattogtatja a radírt, gyűrögeti a füzet sarkát. Rosszabb esetben dobol a lábával, sistereg a szájával vagy kopog a ceruzával. 

A tanár meg mit gondol? Hogy a gyerek engedetlen, nem tanult tiszteletet és amúgy is zavarja őt a tanításban, a többi gyereket a pedig tanulásban. 

Tehát rossz. 

NagyFiúval annyiban volt más a helyzet, hogy ő a belső világába menekült az iskola unalma elől. Hiába volt szuper a tanár, a tananyag uncsi volt neki. Ő szépen csendben figyelte az ablak melletti fán ücsörgő madarakat és a viselkedésüket elemezgette. Vagy a nap sugarainak csillogását szemlélte, hogy a különböző tárgyakon hogyan és miért úgy törik meg. Ez pedig csendes elfoglaltság. Még ha közben mocorgott is valamelyik testrésze.

 Persze rossz tanulónak számított. A jegyei alapján butának is mondhatnánk. De azok csak jegyek. És CSAK az iskolai tudást mérik. Igaz, hogy ő egy fura csodabogár, más, mint a két kis "bajkeverő". De a lényeg, hogy ezek a gyerekek baromi okosak és elképesztően széleskörű tudásuk van a világról. A tananyag nem érdekli őket. Az nekik felszínes. A dolgokat a mélységüktől szeretnék megismerni.

A fejlesztőpedagógus nekem azt mondta tíz éve, hogy az iskolát egyszerűen túl kell élnie. De nem kell aggódni, mire felnő nagyonis értékes ember lesz és megtalálja a helyét. 

Az alsós tanító kedvelte őt és segítette. Hagyta másnak lenni, máshogyan csinálni és azt mondta:

"Ő egy gömb, ebben a kocka világban. Ezért nehéz neki."

Akkor csak bíztam és reméltem. Ronggyá aggódtam magam. A fogadóórák állandó résztvevője voltam. Minden hasztalan volt. A különóra, a beszélgetés, a büntetés. Pedig ez utóbbi nem kenyerem. 

Ez a "hülyegyerek", akinek 2-es volt az átlaga egész felsőben, Radnótit olvasott, mert imádja. Elölről-hátulról. Nem egyszer vették el tőle matekórán, mert a pad alatt volt a kötet. 

Rengeteg zeneszerző művét ismeri, mert hallgatja. Kedvtelésből. Wagnert például nagyon szereti. Öt évesen mozdulatlanul, tátott szájjal üte végig az egy órás orgonakoncertet, később többször is volt hasonló előadásokon. Ott sem izgett-mozgott. Azért kamasz is néha. Hallgat Kispált például vagy Helloweent. De már ránézésre is messziről kirí a tömegből. Pedig nem feltűnősködik. Csak egy időutazó látszatát kelti. Világéletében vonzódott a régi korokhoz.

 Egy ideje a filozófia is felkeltette az érdeklődését. Nietzschét olvas éppen és előadásokat néz a témában a YouTube-on. Talált az ELTE szabadegyetemen egy filozófia előadássorozatot. Most arra jár. Még nincs 17 éves. Nyilván ő a legfiatalabb. Indulni szeretett volna az Edison pályázaton az újrahasznosuló energiaforrás témakörben, de sajnos még nem nagykorú. Az ötlete pedig működőképes lehet. Az apja mondta, aki maga is egy feltaláló, csak ő kizárólag a sufniban, sajátfelhasználásra. Ő már 2007-ben akkubankot használt, saját ötlet és kivitelezés alapján. Csak hogy egyetlen dolgot említsek.

Tanulási gondokkal kűzdött egész életében és nyomorúság volt neki az iskola. Az ő agya is máshogy van behúzalozva.

Már nem rettegek annyira és tördelem a kezem apróra, hogy KicsiFiú miként végzi majd el az iskolát. Valahogy. Sokkal jobban érdekel az, hogy ő miként ítéli később meg magát. Mert jelenleg elég rosszul. NagyFiú hosszú évekig hurcolta magában ezt a keresztet. Hiába vette körül néhány igazán jó pedagógus és egy kíváló fejlesztőpedagógus is. A gyerekek is kegyetlenek egymással és sajnos néha a tanárok is a gyerekekkel. Ezek a dolgok pedig a nagy munkával felépített, ingatag önbizalomvárat egyetlen fuvallattal képesek földig rombolni.

Látom, hogy a gyerekem vergődik az iskolában. Csalódott és életunt. A tanár mondja, hogy nem való neki az iskola. Vagy valami sokkal gyengédd színvonalú. Ahol kevés a gyerek. Ez utóbbival egyetértek. De az még egy "átlagos" gyereknek is hasznára válna. 

Egy kalap alá veszik őket az ADHD-s és SNI-s társaikkal, csak mondják, ez nem olyan "súlyos". Pedig szerintem ők egy másik kalap. 

Mert ha kislétszámú osztályba szeretnéd tenni, akkor oda "túlnormálisak" a mezei iskolában pedig "túlproblémasak".

De akkor hol a helyük ezeknek a gyerekeknek? Miért küldik őket a süllyesztőbe? Mert mások? Nem férnek bele a kockába? Az összes kis hajtást lenyírja a rendszer róluk. Ha lelépnek a kitaposott ösvényről, akkor megdorgálják őket. Becsukják előttük az ajtókat. Pedig a járt úton már semmi új nem hever! Minden felfedezés és feltalálás, reform egy olyan embernek köszönhető, aki eltért az átlagtól. Mert más lenni, máshogyan gondolkodni, másként csinálni! 

Pont hogy ezekben a kíváncsi, minden mögé látni akaró, szivacsagyú gyerekekben rejlik a jövő kulcsa. 

Nanta