Sziasztok, Laci vagyok, alkoholista. Nemrég (na jó, elég rég) írtam az alkoholizmusról, és arról, hogyan lehet kijönni belőle. Most a magam szempontjait, elsősorban azt szeretném leírni, miért is választottam az AA-t. Nem olvasom át újra a régi posztot és a kommenteket, lehet, hogy ismételni fogok, de repetitio est ...
Egy (kivételes) otthoni ivászat után, jelentős családi botrányok hatására álltam le. Az igazság az, hogy lényegében tudtam, hogy alkoholista vagyok, azt is, hogy TELJESEN le kell állnom, de mindig holnap akartam abbahagyni. Pedig azért tudtam, hiszen a cigit is letettem, hogy nem lehet holnap nem inni, mert holnap megint elhalasztom egy nappal. Szóval eljutottam oda, hogy nincs több pia, MOSTANTÓL. Nincs, mert elvesztem a családom, a gyerekeimet, és azt is tudtam, hogy (kevés) idő kérdése, hogy állást, egészséget, az életemet is elveszítsem. Tudtam, hogy kezd kicsúszni a kezemből az irányítás más téren is, nem csak az alkohollal kapcsolatban. Már voltak gondok a munkahelyemen is, szóval "beláttam, hogy tehetetlen vagyok az alkohollal, az életem (egyre inkább) irányíthatatlanná vált". Jóval később, az AA-ban találkoztam ezzel a mondattal, a felépülés 12 lépése közül az első. Nagyon rossz érzés volt, hiszen én annyi mindent megoldottam, erővel, ésszel, akarattal. Mi az, hogy én nem tudok annyit és úgy inni, ahogy akarok?
Szerencsére elég sok helyről hallottam már, hogy az alkoholizmus BETEGSÉG, nem a gyenge emberek nyavalyája. Ez segített abban, hogy ne akarjam bebizonyítani, hogy igenis erős vagyok, tudok nem berúgni. Nem tudok, ez a betegség maga. Viszont azt elhittem, hogy tudok egyáltalán nem inni. Nem volt nagy kunszt, egyszerűen nem veszem fel az első poharat, nem veszem meg a piát a boltban. Persze azért segítséget is kaptam: gyógyszert, amire ha iszom, minimum rosszul leszek, de akár meg is halhatok. Tudtam, hogy ez csak átmeneti segítség, de egy darabig erősítette az elhatározást. Még valami segítséget kaptam, ez pedig az alkoholizmus – egyszerűsített – definíciója volt: alkoholista az, aki nem tudja megfelelően korlátozni az alkoholfogyasztását, és ez az életminőségét rontja. Hozzáteszem: és a környezetének IS szenvedést okoz. De ezt bőven kitárgyaltuk az előző posztnál.
Egy-két héten belül külföldön jártam, ahol minden nap minden vacsoránál előkerült az ital, és simán tudtam mondani, hogy nem, egyáltalán nem kérek. Érdekes, megértették elsőre, nem kellett bizonygatnom. Hogy paráztam ezen is: hogy fogom megmagyarázni? És a kutyát nem érdekelte, hogy miért! Pedig rajtam kívül mindenki ivott (nem részegségig, de nem is keveset), és mégsem kérdezték, hogy miért nem iszom. Ezzel együtt nem volt könnyű, nagy veszteségnek éltem meg: itt van a jó, potya pia, és nekem NEM SZABAD innom. Ez még sokáig kísért, hónapokig, és később megtudtam, hogy sok társamnak éppenséggel évekig tartott.
Aztán nagyjából rendeződött a viszony, a feszültség a családon belül, a munkahelyemen ismét teljesen megbízható lettem, elkezdtem egy terápiát, elkezdtem bízni magamban. Egyre jobban voltam, de azért a piát (hogy NEM SZABAD innom) továbbra is veszteségként éltem meg. Egyre teljesebb lett az életem, értelmes, hasznos. Emlékeztem, mit beszéltünk meg előző nap, megcsináltam, amit megígértem. A feleségem is elkezdett bízni bennem, elhitte, hogy tényleg képes vagyok rá. Ő javasolta többször, hogy keressem fel az AA-t. Nekem igazából nem volt rá igényem, úgy éreztem, elbírok a feladattal egyedül. Végül – részben mert mások is erre biztattak – elmentem egy gyűlésre. Ekkor 3 hónapja voltam józan.
Most persze jöhetne az, hogy végre, eljutottam az AA-ba, és jött a megvilágosodás, vagy nemtudommi. Nem jött, de jól éreztem magam. Találkoztam néhány alkoholistával, akik szemmel láthatólag jól érezték magukat a bőrükben. Később aztán jöttek mások is, olyanok is, akik még az elején tartottak a dolognak, és meglehetősen frusztráltak, feszültek voltak, de az első új ismerőseim nem ilyenek voltak. Jókedvűek voltak, ÉLTEK, nem bánkódtak az alkohol „elvesztése” miatt, és nem keseregtek azon sem, hogy mit vesztettek a piálással, éveken keresztül. Nem is titkolták, nevetve tudtak mesélni piás történeteket. Az egyik arról, hogyan bukott milliós tárgyalásokat, mert részegen ment el, és hogy nem tudott pénzt felvenni a számlájáról, mert nem tudott aláírni a bankban. A másik arról, hogy buli után rendőrök keresték, de ő csak napokkal később értesült róla, talán magára a bulira sem emlékezett. A harmadik a delíriumos rohamáról, mikor a kórházban ágyhoz kötözve tért magához. A koruk 24 és 74 között nagyjából. Férfiak és nők, vegyesen.
A lényeg az volt, hogy találtam egy csoport embert, aki pontosan tudja, mi a bajom. Nem úgy, mint az addiktológus, aki nagyon értett a szakmájához, százak, talán ezrek mentek át a „keze” alatt, de neki magának semmi baja az alkohollal. Nem úgy, mint anyám, aki nagyon szeret, de a mai napig nem érti, hogy lehet nem megállni a második, sokadik pohárral. Azért értenek meg, mert ugyanazt élték át, és ugyanúgy jöttek ki belőle korábban, ahogy én éppen akkor.
Persze, ahány alkoholista, annyiféle ivászat, annyiféle kilábalási módszer. De az alap ugyanaz. Mikor elmeséljük a magunk italozását, a másik bólogat, igen, én is, csak nem kocsisbort, hanem jó vodkát. Igen, én is így próbáltam hazudni, tagadni, sunnyogni. Igen, én is rejtegettem a piát, csak nem a garázsban, hanem az ágy alatt.
Társaim arról is beszámoltak, hogy egy idő után a pia utáni vágy, a veszteség érzése átalakul. Nos, ez még egy darabig misztikusan hangzott. Hogy már nem az az érzésük, hogy NEM SZABAD inni, hanem hogy SZABAD NEM inni. Ez kicsit szójátéknak tűnt. Aztán egyszer a régről ismert ital-diszkont előtt elballagtam, és rájöttem, hogy nekem ide NEM KELL bemennem. Elmentem még pár ismerős bolt előtt, és egyre erősödött ez az érzés, hogy megtehetem, hogy nem iszom.
Ezt az érzést, a megszabadulást ÉN az AA-nak köszönhetem. Ismerek alkoholistákat, akik nem járnak AA-ba, és mégis eljutottak idáig, könnyen lehet, hogy én is eljutottam volna – de abban biztos vagyok, hogy tovább tartott volna. És meggyőződésem, hogy ez (eljutni a szabad nem inni gondolatáig) nagyon fontos a tartós józanság szempontjából. Addig küzdelem a piától való távolmaradás. Nem jelent természetesen teljes biztonságot ez sem, nem nyugodhatok meg, hogy engem már nem fenyeget a visszaesés. Inkább arról van szó, hogy könnyebb így az életem. A másik előnye az AA-nak, hogy nem engedi elfelejteni, hogy továbbra is alkoholista vagyok, nem gyógyultam meg, továbbra sem ihatom meg az első pohárral.
Látom a társaimat, időnként a még szenvedő alkoholistákat is (mivel az AA tagság egyetlen feltétele az ivással való felhagyás VÁGYA, egy gyűlésre bejöhet akár részegen is valaki), ha kórházi gyűlésre megyek, ott éppen kijózanodó, esetleg leszedált, különböző mértékben lepusztult alkoholistákat. Nyilván azt szeretnénk, ha némelyikhez eljutna a hír, hogy nem muszáj beledögleni az alkoholizmusba, de bizony az AA programja önző program. Elsősorban arról van szó, hogy ezek a találkozások segítenek NEKEM józanul maradni, mert nem engedik, hogy elfelejtsem: ha újra iszom, ide juthatok.
Még valami, amit az AA-ban tanultam meg, de több saját – személyes, illetve ismerősökön látott – tapasztalat is: aki másért, más kedvéért akar józan maradni, annak talán sikerülhet is – de az előbb leírt szabadságot nemigen éri el. Fogcsikorgatva megállja, hogy ne igyon, de szenvedni fog. Csak egy nyomorult, száraz piás marad, ahogy az AA-ban mondják. Az alap az, hogy önmagam miatt ne igyam. Mert én megérdemlem. Persze, a családom, a munkatársaim, egyszóval a környezetem IS megérdemli. De én IS. Mert éppúgy, mint minden ember, én is egyszeri és megismételhetetlen vagyok. Megérdemlem azt is, hogy szeressem magam.
Egy társunk mesélte, hogy a gyermeke talán 10 év józanság után tudott igazán szóba állni vele, megbocsátani, hogy amikor gyerek volt, tulajdonképpen nem volt anyja. Ha akkor nem hitte volna el, hogy önmagáért IS kell józannak maradnia, könnyen visszaeshetett volna. Az újonnan jövőknek, akik épp csak kijózanodtak, vagy még azt sem teljesen, azt szokták mondani: szeresd magad, mert megérdemled. De amíg nem tudod szeretni magad, mi szeretünk. Ez tény, sok szeretet, emberséget, elfogadást kaptam – és tanultam – az AA-ban.
Na jó, megkérdezitek, milyen elfogadó voltam korábban. Képzelhetitek!
Sokat írtam az AA-ról, biztos úgy tűnik, valami csodaszernek tartom. Nem, enyhén szólva nem csodaszer. Egyrészt magam is józan maradtam nélküle is (3 hónapig, hogy utána mi lett volna, az találgatás). Másrészt ismerek sok józan alkoholistát, akik jól érzik magukat, normális életet tudnak élni – és soha a környékére sem mentek az AA-nak. Ráadásul aki elmegy az AA-ba ahelyett sem tud leszokni senki az egész AA együtt sem. Csak segítség lehet annak, aki komolyan gondolja a leszokást. Mindenkinek a maga útját kell megtalálnia. Vannak, akik nagyon belevetik magukat az AA-ba, a viszonylag egyszerű mindennapi életüket gyakorlatilag csak az egészíti ki, viszont a sorstársakkal sokat törődnek, igyekeznek sokat adni. Másoknak a közösség csak viszonylag kis rész az életükből, igyekeznek sokszínűen élni. Megint mások teljesen másfelé tartanak, csak az a hasonlóság, hogy értelmes céljuk van, jellemzően a családon kívül IS, olyan tevékenység, ami javítja az önértékelést, önmaguk elfogadását, megszeretését.
Ennyit akartam elmondani, köszönöm, hogy meghallgattatok.
BLaci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
