(Múlt heti szüléstörténetünk folytatása.)
Aztán szegénykém elkezdett sírni, én meg ott feküdtem mellette tehetetlenül. Hiába nyomkodtam a nővérhívót, pont akkor volt műszakváltás. Aztán néhány perc múlva beszaladt az éjszakás nővérke, kértem, hogy vigye el a babát, mondta is, hogy szól egy csecsemősnek. De hiába szólt, nem jöttek érte, és mikor már teljesen magára csavarta a takaróját, muszáj volt felkelnem hozzá. Persze emiatt az egyik csövön már nem az infúzió folyt belém, hanem a vérem folyt kifelé. Ismét nővérhívó, szegény nővérke megszerelte a branülömet, mondta, hogy feküdjek, szól a csecsemősöknek. Végül mivel hiába szólt, ő vitte el a kisbabámat. Értem én, hogy bababarát kórház, de ezt a fajta hozzáállást akkor sem tudtam megérteni. Hogyan lássam el a kisbabámat, ha fel se tudok kelni?
Utána persze megint visszahozták szegényt, de akkor már csak aludt, én meg gyönyörködtem benne. Közben a védőnő felvette az adataimat, és több orvos is megvizsgált, még az altatóorvos is bejött megnézni, hogy hogy vagyok. Én meg csak mondogattam, hogy a körülményekhez képest jól, továbbra se értettem, minek ennyi cső meg ennyi orvos. Aztán az esti viziten végre meghallottam a diagnózist: HELLP-es kismama, még jó hogy észrevették. Valami derengett, hogy a toxiémával kapcsolatban olvastam erről a szindrómáról, de csak az maradt meg, hogy veszélyes.
A nővérke segített lezuhanyozni, nem szédültem, semmi bajom nem volt, csak a katéter zavart nagyon. A hasam nagyon szépen lement. Éjjelre még átvittek az őrzőbe, de nem sokat aludtam, mert a vérnyomásmérő félóránként szorult a kezemen, hajnalban vette le a nővérke, hogy pihenhessek kicsit. Reggel a vizitelő orvos ébresztett. Végre kivették a katétert, aztán visszamehettem a kórterembe. Délelőtt már hozták a kisfiamat, hogy megtanakodták, inkább szoptassam mégis. Hiába mondtam, hogy reggel kaptam hashajtót, nem baj. 3,08 kilóval született, de alig bírtam el. Végül segítséggel tudtam szoptatni, ha felültem az ágyon, az ölembe tettem egy párnát és arra tették a fiamat. Aznap éjjelre viszont még megkértem a nővérkéket, hogy vigyázzanak rá, hogy legalább egy éjjel hadd aludjak katéter, vérnyomásmérés és infúzió nélkül.
Másnapra belövellt a tejem, de nagyon vizes voltam még, úgyhogy a kisfiam nem tudott szopni, vagy nem eleget, két perc után vagy elaludt, vagy sírni kezdett. Így a menetrend az volt, hogy elvittem leméretni, kétszer húsz percig próbáltam szoptatni (az asztalon, mert tartani nem bírtam), újabb mérés, és attól függően, hogy 10, 20 vagy 30 grammot szopott, tápszeres pótlás. Ez később még fejéssel is kiegészült, úgyhogy innentől gyakorlatilag szinte egyáltalán nem aludtam semmit, mert a rövid időközökben, amikor lehetett volna, vagy a másik két baba sírt, vagy a szobatársaim horkoltak, zuhanyoztak, telefonáltak, stb. Úgyhogy már csak azon imádkoztam, hogy hazamehessek.
Közben újabb orvosok jöttek kérdezgetni, hogy vagyok, ismét többször meghallgattam, hogy HELLP-em volt, hát gondoltam most már rákeresek, mi ez. Hát nem kellett volna. Onnantól random időközönként sírógörcsök törtek rám, és egyre inkább úgy éreztem, hogy most magamat kéne előbb összeraknom, nem egy kisbabával foglalkozni. Bár azt mondták, közvetlen életveszélyben nem voltam, mivel nem sokat teketóriáztak, amikor elkezdett gyengélkedni a májam, azért elég nagy lelki teher volt ez nekem. És még látogatni sem jöhetett senki, telefonálni meg nem tudtam, mert még mindig annyira fájt a torkom és köhögtem, krákogtam folyamatosan. Közben időnként bejött a védőnő, ódákat zengett az igény szerinti szoptatásról, csavargatta az ödémás mellemet, hümmögött, hogy ez így nem jó, de a fejéstől még ödémásabb lesz ám, szoptatni kéne, majd lemegy az ödéma, szoptassak az ágyon fekve. Hiába magyaráztam neki, hogy ahhoz még nagyon fáj a sebem, nem tudom magam mellé tenni a babát , főleg nem a kényelmetlen kórházi ágyon, nem értette.
Értelmes megoldást nem adott, inkább egy kis szemrehányást éreztem a hangjában. Mintha tehetnék róla. Végül az ödéma lement (szerintem amúgy a fejéstől), de a kisbabám addigra már nem tudott/akart annyit dolgozni a tejért, amennyit kellett volna, úgyhogy folytatódott az ördögi kör. Közben láttam a hazamenőket, a gyerekorvos csodálkozó arcát, hogy minek van még itt egy egyhetes, egészséges baba. Az anyuka miatt... és az anyai ösztön még mindig nem jött, rettenetesen bénán pelenkáztam, nem tudtam megnyugtatni a kisfiamat, nem is fogtam jól, sehogy nem állt kézre. És közben egyre jobban szégyelltem magam, hogy csak magammal vagyok elfoglalva, bárki kérdezte, mi van velünk, én csak magamról írtam. Pedig a kisbabámat is nagyon megviselhette, hogy három napig a kezébe sem vette az anyukája. Én meg úgy éreztem, pont emiatt neki fogalma sincs róla, hogy én vagyok az. Egyetlen délután volt, amikor szegény attól volt nyűgös, hogy én kiborultam, és csak a karomban, az ujjammal a szájában volt hajlandó elaludni, akkor éreztem, hogy talán csak sejt valamit.
De legalább a vérnyomásom szépen ment lefelé, az utolsó laboreredményeim is jók lettek, úgyhogy szülés után kilenc nappal végre hazamehettem. A szoptatási gond sajnos nem oldódott meg, a kisfiam lefejt tejet és tápszert kap, és miután a legutóbbi próbálkozás után már én is bőgtem, nem csak ő, úgy döntöttem, feladom a szoptatást. De legalább kap tejet, talán ez is jobb, mint a semmi.
Anyukám itthon felvilágosított, hogy az orvosok sejtették, hogy ez lesz, látták a romló eredményeimet, de az orvosom utasítására nem mondhattak nekem semmit, nehogy még feljebb menjen a vérnyomásom. Utólag örülök, hogy így tettek, valószínűleg szívinfarktust kaptam volna, ha tisztában vagyok vele, mi történik velem. Itthon még egy hétig sírdogáltam, nehéz volt feldolgozni, mi lett volna, ha nem említem az ödémát a védőnőnek, ha nem méri meg a vérnyomásom, vagy ha nem döntenek az orvosok ilyen gyorsan a császár mellett. De szerencsére észrevették, és ez így még mindig jobb, mint ha a kisbabámnak lett volna baja és csak inkubátoron keresztül nézhettem volna. A dolgozók előtt meg tényleg le a kalappal, mindenki kedves volt velem, az orvosok, a nővérek, a takarítónők. Bármit kértem vagy kérdeztem, segítettek, úgyhogy szerintem ezért is bírtam ki ép ésszel ezt a két hetet.
Melinda
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
