Mostanában divatos dolog lett szidni az orvosokat, válogatás nélkül kígyót-békát kiabálni azokra, akik elvileg azért dolgoznak, hogy meggyógyítsák gyerekeinket, megmentsék életüket, életünket. Az interneten van olyan oldal, amelynek az a lényege, hogy az egészségügyben tapasztalt negatív dolgokat osztják meg az elszenvedők, nem ritkán indulatosan a halálát kívánva az őket vagy családtagjaikat ellátó orvosnak. Nem vitatom, az orvosok között is vannak kóklerek, nemtörődömök és pénzhajhászok. De hiszem, hogy a többség elhivatott, jó szakember, akire bátran rábízhatjuk magunkat és gyermekeinket.
Azért indítjuk tehát ezt a sorozatot, hogy a másik oldalt is képviseljük: olyan történeteket várunk, amelyben kizárólag pozitív tapasztalataitokat osztjátok meg a Bezzeganya olvasóival. A blog jellegéből adódóan főleg olyan beszámolókat várunk, amelyek kötődnek a terhességhez, szüléshez vagy a gyermekneveléshez. Mutassuk meg, hogy vannak lelkiismeretes nőgyógyászok, védőnők, szülészek, szülésznők, gyermekorvosok, és hogy nem minden egészségügyi intézmény félelmetes. Új sorozatunkba a pozitív, egészségüggyel, orvosokkal kapcsolatos történeteiteket a bezzeganya@bezzeganya.hu címre várjuk. És hogy még többen kedvet kapjanak az íráshoz, némi nyereményt is felajánlunk: a huszadik (megjelentethető) történet beküldője egy ilyen digitális homlokhőmérő tulajdonosa lesz.
Bevezető cikkünkben AMK meséli el az egészségüggyel kapcsolatos pozitív tapasztalatait:
Azt hiszem, meg tudnám tanulni az emberi test összes sejttípusát. Fel tudnék vágni hasat, beadni injekciót, fejből nyomni a szükséges gyógyszereket. Képes volnék talán még arra is, hogy hetente ötször felkeljek 5-6 körül, hogy hétkor már a kórházban dolgozzak. De amire képtelen volnék, az az, hogy mindig lássam a páciensben az embert: Hogy valóban törődjek vele: szavakkal, gesztusokkal; hajnali fél hétkor és éjjel háromkor is, a műszak nagyonsokadik órájában, tömegben, túlterhelten, akár évtizedeken át. Ezt soha, senki nem fizeti meg. Ez az a plusz, amiért különösen hálás vagyok a másik oldalról, mert nekem elmondhatatlanul sokat jelent!
Az első gyermekem éjjel egy óra után született. Nem tudom pontosan, mikor kísértek fel az osztályra utána – egyben vitték a babát a csecsemősökhöz, hogy tudjak aludni. Nem tudtam. Sírást hallottam és elindultam a csecsemőosztály felé. Tényleg az én lányom volt. És akkor az éjszakás nővér kedvesen fogadott. Bár oda csak azért lehet bemenni, hogy hozzuk-vigyük a gyerekeket, vagy problémát beszéljünk meg, ő hozott egy széket, hogy üljek le nyugodtan, kezembe adta a kisbabámat, segített mellre tenni, aztán elbeszélgetett velem. Olyan hajnali három-négy óra körül. Csak mert látta, hogy szükségem van rá, hogy most beszélgethessek valakivel. Pedig megtehette volna, hogy hátat fordít, és a számítógépbe temetkezik. Megtehette volna, hogy elküld, babástul vagy anélkül, hiszen az ott nem szoptatószoba.
Pár nappal később éjjel tizenegykor mentem majdnem sírva megint a csecsemősökhöz: annyira megindult a tejtermelés, hogy a karomat se bírtam a testem mellé engedni fájdalom nélkül. A többi anya mondta, hogy lehet venni náluk mellszívót. Nálam azonban az árának töredéke sem volt, meg hát már eléggé benne voltunk az éjszakában. Mégis kaptam azonnal, hitelbe, pedig még csak nem is volt kéznél, pakolni kellett miattam. És úgy adta oda a nővér, hogy ha bármi gondom lenne a használatával, jöjjek vissza, segít. Pedig ő nem a szoptatós témákért felelős nővér volt, nem lett volna kötelessége, pláne nem éjjel.
Ugyanezen az osztályon dolgozik egy másik tündéri nővér, akit minden alkalommal csodáltam. Egyik szobatársam sírva fakadt, hogy nem lesz teje, a babája éhezni fog. A nővér türelmesen meghallgatta, és hajszálpontosan azokat a szavakat találta meg, amivel meg tudta vigasztalni, biztatni. Segített technikai részletekben is, de persze attól hirtelen nem lett tej. Viszont el tudta érni, hogy a szobatársam megnyugodjon és bizakodjon. Másnap már kisimultan mosolygott a kollegina, és ömlött a teje.
Más alkalommal történt, ugyanezzel a nővérrel. Az anyatársam egy halk szavú, végtelenül rendes-kedves nő volt. Nem volt gazdag. Mikor ott voltunk a gyerekágyon, közkinccsé tettem a spéci mellápoló krémet, volt belőle jó sok. Ő is kipróbálta. A hazamenetele napján a nővér valami okból épp a szobánkban járt, tőle kérdezte, hogy milyen mellápoló krémeket ajánlana. Felsorolta. Aztán hirtelen csend lett valahogy, majd a kis nő nagyon félénken megkérdezte, hogy ezek mennyibe kerülnek. Nekem összeszorult a torkom, mert abban a pillanatban tudtam, hogy ő azt a pénzt így magára sosem fogja fordítani, abból pelenka lesz a gyereknek. A nővér is tudta, nem az árat mondta, hanem végtelen természetességgel folytatta: „És tudja mit, még vannak a természetes anyagok. Az egyik legjobb a vaj! A tiszta vajat se kell lemosni, attól a kevéstől baja nem lesz a gyereknek, legfeljebb törölje le egy kicsit.” Mindezt pedig úgy tudta elmondani, hogy senkinek eszébe nem jutott firtatni, hogy kinek mennyi a pénze. Azzal az igazi tapintattal, ami éppen azért tapintat, mert fel sem tűnik.
A fenti szereplők a II. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika csecsemőosztályán dolgoznak. Négy alkalommal volt szerencsém az osztály dolgozóihoz, és kivétel nélkül minden élményem, tapasztalatom jó volt velük kapcsolatban. Négy gyereknyi élmény már nem lehet véletlen! Köszönöm szépen nekik a kitartó, jókedvű munkájukat!
AMK
