Ott hagytam abba, hogy megtudtuk, a laborvizsgálat szerint sikeres volt a kezelés, az embrió(k) megtapadt(ak), vártuk, hogy eljöjjön az az időszak, amikor UH-n is biztosan látható lesz, hogy mi folyik odabent. Megmondom őszintén, nem tudok felidézni egyetlen kardinális emléket sem a várakozással teli napokból. Ezeket a napokat nem tudom olyan részletességgel felidézni, mint az eddigieket, mert sok minden elveszett. Sok érzést és ezáltal emlékeket is elfojtottam magamban, még ha nem is tudatosan, hogy a lehető legkevésbé legyen fájdalmas és nehéz. Legjobban én lepődöm meg saját magamon, most, hogy írom ezt a sorozatot és próbálok visszagondolni eseményekre, helyzetekre, de nem jönnek. Azt tudom, hogy hihetetlen boldogok voltunk, tervezgettünk, számolgattunk. Ha egy baba, akkor hogyan rendezzük át a hatalmas (9 nm-es) hálónkat, ha pedig kettő, akkor szobacsere, gyerekek bent, mi pedig kint.

Szóval ilyen békességben teltek napjaink, majd a megbeszélt időpontban érkeztünk a klinikára. Mivel még sosem voltunk ilyen helyzetben és igencsak izgultunk, lányos zavaromban nem is kérdeztem meg a recepción, hogy csak egyedül mehetek be vagy esetleg férjem is velem jöhet. Mire ezt végiggondoltam, már szólítottak is a kezelőbe, így szegénynek csak a kezébe nyomtam a táskám, és beviharzottam. Bugyi le, ágyra fel, szemek a képernyőre éééés ott volt. Egy jól kivehető petezsák, méretre az ilyenkor megszokottnál kisebb, de jó helyen tapadt meg, gratulálnak, ott a baba, két hét múlva találkozunk, akkor már szívhang is lesz. Én, mint aki egy újabb adag nyugtatót kapott, kb. a föld felett 30 centivel lebegve mentem kifelé a vizsgálóból. A mosolyom akkora volt, hogy simán körbe érte a fejemet – kétszer. Beszámoltam a fejleményekről a recepción, majd lefixáltuk a következő időpontot és megint jött a várakozás. Komolyan mondom, az egészben ezek a legidegtépőbb részek.

A két hét alatt továbbra is sokat pihentem, megvolt a hirtelen rám törő fáradtság is, de az egész napos fekvést és semmittevést likvidáltam a feladatok közül, mivel nem tett jót a lelkivilágomnak. Igyekeztem rendesen enni, sok fehérje, miegymás, már amikor a hányingerem engedte. Az UH előtti napon éppen a délutáni szundikálásomból ébredeztem, amikor fogalmam sincs, hogy miért, de belém vágott a dolog, valami nincs rendben. Valami baj van és holnap ez be is fog bizonyosodni a vizsgálaton. Volt még itthon egy terhességi teszt, és bár olyan panaszom, ami az ellenkezőjére utalt volna, nem volt, megcsináltam. Két erős csík, ezek szerint még terhes vagyok. Tanulmányaimból persze tudom, hogy ettől lehet probléma, a hormon kiürülése hosszú idő és egy vetélés esetén is jócskán kimutatható még, de azért győzködtem magam. Ezt a borzasztó rossz érzést, amitől gyakorlatilag már a sírás-pánik-hiszti hármas kerülgetett, nem tudtam magamban tartani, elmondtam férjemnek is, aki csak legyintett, ne bolondozzak, minden rendben, holnap a saját szememmel is láthatom.

A második UH-ra érkezve már rutinosabbak voltunk és nem felejtettük el megkérdezni, hogy mindketten bemehetünk-e. Azóta is végtelen hálával gondolok erre a jó szokásra, hogy ugyan még hüvelyi UH-t csinálnak, de engedik a leendő apukát is bejönni. Történt ugyanis a szokásos bugyi le, ágyra fel kombó után, hogy a monitoron nem egészen azt láttuk, amit szerettünk volna. A petezsák ugyan nődögélt, de nem olyan ütemben, mint ahogy az elvárható lett volna, illetve a baba sem látszott benne és végezetül szívhang sem volt hallható. A terhesség ugyan még él, ezért is vannak meg a tipikus tüneteim, de nem fejlődik semmi, így előbb-utóbb magától megszakadna. Emlékszem, a férjem ült mellettem, meredten néztük a képernyőt, amíg a doki keresgélt. Én pedig csak szorítottam a kezét, abba kapaszkodva, hogy ott abban a helyzetben meg tudjam őrizni a nyugalmam. A diagnózis a legrosszabb rémálom, missed ab. Mivel ennek az igazolásához két orvos megerősítése is kell, kérjek időpontot a másik dokihoz is, néhány napon belül. Kifelé menet küszködtem, hogy el ne sírjam magam, de a sorban állást már nem bírtam ki, ki kellett szabadulnom onnan. Gyorsan még mondtam férjemnek, hogy a lehető leghamarabbra kérje az időpontot, majd kirohantam, otthagyva csapot-papot.

A váró tele volt párokkal és nem akartam mindenki szeme láttára összeomlani. Nem bírtam beszélni, ordítani akartam, hogy megszabaduljak a fájdalomtól. De csak sírni tudtam. Egyszerűen hihetetlen, hogy néhány hét alatt hogyan lehet ennyire ragaszkodni valamihez/valakihez, aki gyakorlatilag még nincs is, csak olyan elméleti síkon. Ma már tudom, hogy ez jórészt a hormonoknak a munkája, de akkor, abban a szituban tiszta fejjel gondolkozni lehetetlen. Csak egy emberrel akartam beszélni, barátnőmmel, aki ugyanezt végigcsinálta néhány éve. Olyan valakire volt szükségem, aki nem közhelyekkel bombáz (persze tudom, hogy ezeket csak merő kedvességből és jó szándékból szokták, meg mert nem tudják hogy mit is mondjanak, de azért valamit illik), aki nem görcsösen segíteni akar, hanem segít megélni és feldolgozni az egészet. Ez volt pénteken.

A hétvégén az összes fellelhető internetes oldalt végigböngésztem a témával kapcsolatban, és amellett, hogy megpróbáltam elfogadni a dolgot, reménykedtem, hogy hátha csak lassabban fejlődik, nem vagyunk egyformák. Ma már ezt is tudom, hogy ez kb. a millióból egy kategória, de legalább reményt adott. Hétfő reggel így egy fokkal nyugodtabban vágtunk neki, és a korábban nem túl kedves orvos vizsgálója előtt várakoztunk. Voltak fenntartásaim, mivel bennem még élénken élt az a lecseszés, amit néhány héttel korábban nekem címzett, de nem volt más választásunk, kellett a másodvélemény is. Ő már biztosan elfelejtette a dolgot, na, meg azt is láthatta, hogy miért vagyunk itt, így egy egészen más hangnemet ütött meg. Alaposan megnézett mindent, de ez az eredményen mit sem változtatott. Sajnálatát fejezte ki, majd mondta, hogy menjünk vissza a kezelőorvosomhoz, ő elmond minden további teendőt. A vizsgálatok alapján műtéti befejezés szükséges, a lehető leghamarabb. A kiváltó ok, mint oly sok minden a természetben, ismeretlen. Vélhetően genetikai baki történhetett, az osztódás során valami nem úgy sikerült, a természet pedig, mint aki tudja, mit csinál, szépen elpusztította a hibát. Végeredményben egy éjszakára be kell feküdnöm, mivel már nagyobb, időben előre haladottabb dologról beszélünk, éjszakára méhszájtágítót tesznek fel, majd másnap reggel megműtenek, és ha minden igaz, délután haza is mehetek.

Csütörtök délután kellett befeküdnöm. A tervem, miszerint kérem a fizetős, egyágyas szobát, hogy senkivel ne kelljen beszélgetnem, nem jött be, mivel foglalt volt. Pedig én baromira nem vágytam társaságra. Két dologtól tartottam. Az egyik a fizikai fájdalom, ami a méhszájtágítással jár, a másik pedig, hogy olyanokkal kerülök egy szobába, akik önként mondanak le a gyerekükről. Mindkettő csak részben jött be. A betegfelvételnél a várttal ellentétben odafigyeltek a részletekre. Hármunkat vettek fel aznap délután, ketten a sárga csekkszelvénnyel érkeztek. Félre ne értsétek, nem ítélek el senkit, vélhetően nem abban az élethelyzetben történt velük a dolog, amikor ezt ők végig tudták volna csinálni. A lelkiismeretükkel maguknak kell elszámolniuk, nem másnak, próbálom mindig így megközelíteni a dolgot. De akkor este nem szerettem volna végighallatni a sztorijukat, miközben én belül percről percre küzdöttem. Az esti vizit után jött a gyógyszerelés, ami szintén kellemes csalódás volt, mivel a régebben, illetve néhány helyen még mindig használatos laminária helyett itt tablettát használnak, ami a lehető legfájdalommentesebb. Lévén, hogy az estéből még elég sok volt hátra, és a szobatársak is a cserfesebb csoportból voltak, én pedig a középső ágyon feküdtem a sorban, kénytelen voltam beszélgetni, nem akartam végtelenül bunkónak tűnni. Azt gondolom, ha az ember figyel, sokszor kap jeleket vagy megerősítést. A mellettem fekvő fiatal anyuka elmesélte, hogy két gyermeke van, de az egyikük már egy kisangyal. PCOS és endometriózis mellett is kétszer esett spontán teherbe, mindkétszer problémamentes terhessége volt. A kisebbik gyerekről azonban születése után kiderült, hogy nagyon beteg, a betegség nevére nem emlékszem. Ritka genetikai kórkép, amire csak célzott esetben szűrnek. A lényeg, hogy egyéves volt, mikor elment, sok-sok szenvedés után, nekik pedig a rizikó miatt, hogy újra átörökítik, nem lehet több. És akkor, mint akit fejbe vertek, jött a felismerés, rengetegszer kimondtam hangosan – és a véleményemet a mai napig tartom –, nem akarok beteg gyereket, nem tudnám vállalni. Megkaptam azt a megnyugvást, amit egy hétig kerestem, és el tudtam fogadni, hogy ezért történt. Mert jobb így, néhány hét után, mint hogy születésekor derüljön ki, majd keserves hónapokat vagy akár éveket éljünk át mindannyian, amibe jószerével belerokkan az ember lelkileg. Így sem könnyű, de az ő történetüket hallva a szívem szakadt meg.

A műtét reggelén is mindenki nagyon kedves és törődő volt. Már nem izgultam az altatáson, egyfajta „túl akarok lenni rajta” érzésem volt. A műtőben persze megkérdezték, miért vagyok itt, elmondtam, amire meglepően őszinte sajnálatukat fejezték ki. A doktornő, aki műtött, elmondta, hogy akkor ő most mindent szépen rendbe tesz, a délutáni kontrollon találkozunk, szép álmokat. Üdítő volt az alvás, csak halvány emlékeim voltak róla, hogy milyen, mert az első diagnózis óta nem nagyon ment a dolog. És mint ahogy általában az altató hatása nálam, most is hamar kiment, a liftben már ébren voltam és csendben zokogtam. Férjem pár percen belül megérkezett. Nem kérdezett semmit, csak fogta a kezem és sorra adogatta a zsepiket, amíg abba nem tudtam hagyni. Végre túl voltunk rajta, tetőzött az elmúlt hét feszültsége és elsirattam az álmainkat.

Az otthoni lábadozás első napjaiban nem volt semmi különösebb fizikai panaszom, de néhány nap elteltével nagyon rosszul lettem. Olyan mértékű görcsös fájdalom jött rám, amit még gyógyszerekkel sem nagyon tudtam kordában tartani. Amíg mozdulatlanul feküdtem, még tűrhető volt, de ha csak a kisujjamat is megmozdítottam, elemi erővel jött a rosszullét, a fájdalom pedig addig fokozódott, hogy a végén már kidobtam a taccsot. És ez ment három napig. Aztán enyhült, már csak fájt, de nem voltam a végletekig rosszul. A fizikai felépüléshez durván három hét kellett, a kontrollon már mindent rendben találtak, de a műtét miatt három hónap kényszerpihenőt ítéltek meg nekünk, újra. Ebből kifolyólag még frissében egyeztettünk is konzultációs időpontot a klinikára, és így is, október közepén már csak január első munkanapjára kaptunk. Ugyan nagyon távolinak tűnt, de nem bántam, mert a stop ideje pontosan azon a napon járt le, és tudtuk, menni akarunk előre, tovább.

A műtét után négy hétig voltam még otthon, ami elsőre soknak tűnhet, de valószínűleg mindenki másképp él meg egy ilyen helyzetet. Nekem kellett. Fizikailag is, pláne lelkileg. Az első héten szinte ki sem keltem az ágyból, de ez betudható volt annak, hogy mindenem fájt. Viszont amikor ez már nem akadályozott, ugyanúgy csak feküdtem. A napirendem kb. a következő volt: 10-ig aludtam, majd ébredés után csak bámultam ki az ablakon vagy a falon lévő mintákat vizslattam (és abszolút nem érdekelt semmi más), délután felkeltem – mert a férjem akkor jött haza, ettem valamit – mert muszáj volt, bekapcsoltam a tévét – csak hogy ne kelljen beszélgetni, majd este lefeküdtünk és hajnalig néztem a plafont. A házból kimozdulni egyáltalán nem volt kedvem, a telefonomat kikapcsoltam és szerintem még a laptopot sem vettem elő napokig, teljesen elzártam magam a külvilágtól. Nem akartam kapcsolatot senkivel és semmivel, azt gondoltam, ezt úgysem érti meg más és hagyjanak engem békében. Aztán szép lassan kezdett múlni a dolog, bár ebben azt hiszem nagy szerepe volt annak is, hogy igyekeztem magam „kényszeríteni” dolgokra. Először csak boltba mentem el, majd rám jött a takarítási láz (persze tudjuk, hogy ez pusztán pszichológiai kivetülése a magamban történő rendrakásnak), aztán meglátogattam barátnőmet és így tovább. Nyilván ez nem jelentette azt, hogy teljesen feledésbe merültek a történtek, de távolodtunk. Már nem fakadtam sírva naponta többször és csak néha éreztem magam egy rakás szerencsétlenségnek. Végül eljött a munkába állás napja is.

Először nem terveztem erről is írni, de úgy érzem, a történet egészéhez hozzá tartozik, mert nagyban befolyásolta későbbi döntéseinket. Jeleztem, hogy mely napon térnék vissza dolgozni, illetve röviden a történteket is vázoltam. Most biztos sokakban felmerül a kérdés, hogy miért. Egész egyszerűen azért, mert a folyamatában leadott táppénz papírjaimon a kód egyértelműen jelezte, hogy mikortól voltam már veszélyeztetett terhesként ellátásban és úgy gondoltam az a korrekt, ha tényleg nagyon tömören beszámolok. Annál is inkább, mivel kontrollokra kellett még mennem, hovatovább  szerettem volna elkerülni, hogy azt feltételezzék, most már minden rendben van és azért jöttem vissza. Nem túl empatikus főnököm a leghatározottabb kérésem ellenére így is a legnagyobb sajnálatát fejezte ki, persze úgy, hogy lehetőleg az összes kolléga hallja. Barom...

Szó mi szó, mikor visszamentem, kiderült, hogy az a munkakör, amit végeztem, nincs többé, mármint számomra. Tudtam én jól, hogy lehetőség szerint minél kijjebb akarnak rugdalni a melóból, de azt nem gondoltam, hogy ilyen aljas módon teszik ezt meg. Miközben én otthon voltam, szép csöndben változtatást iktattak be a munkaköri leírásomban, gondolván, hogy más választásom nem lévén, úgyis aláírom, a helyemre pedig kineveztek mást. Indokolták ezt olyan bődületes hazugságokkal, amelyeket pillanatok alatt, rengeteg írásbeli alátámasztással tudtam volna cáfolni, ha időben tájékoztatnak. De nem tettem, nem akartam küzdeni, nem éreztem az erőt hozzá és nem is lett volna értelme, hogy olyan vezetőkkel dolgozzak együtt, akik rühellik a pofám. És bár tudjuk, hogy az ilyen személyeskedések mögött többnyire irigység és féltékenység áll, valamint az élettől majd egyszer visszakapják, azért nem esett különösebben jól. Az egész vége az volt, hogy egy hónapon belül elvettek tőlem mindent, ami akkor, abban a pillanatban fontos volt. A babát és a menedéket jelentő munkát is. Általánosságban véve sem értem, hogy emberek hogyan lehetnek ennyire sötét lelkületűek, hogy amikor valaki a padlón van, nem segítő kezet nyújtanak neki, hanem még bele is rúgnak egy jó nagyot.

Hasonlóan kellemetlen tapasztalataim voltak a családdal. Persze tudom, hogy ez nekik is veszteség, mert ugyanúgy izgultak, mint mi, de voltak pillanatok, amikor nem tudtam elhinni a reakciókat. Még a kezelés elején nyomatékosan megkértünk minden beavatottat, hogy ez egyelőre szigorú titok, másnak nem szeretnénk az orrára kötni, hogy mi történik. És bár felnőtt emberek vagyunk, nem mindenkinek sikerült ezt a szintet megütni. Így gyakorlatilag mikor kiderült a baj, már a tágabb rokonság is úgy tudta, hogy babát várunk. Gondolhatjátok, milyen kellemetlen volt ezek után még hetekig válaszolni a célzottan feltett, hogy vagy kérdésekre. Pláne az utána következő, de mi történt és mégis mit mondott az orvos, majd a „szerintem az lehetett, hogy” végezetű mondatokra. Amire szívem szerint azt mondtam volna, hogy nem tudom, bazdmeg, de a doki szerint téged mindenképp kérdezzelek meg róla. A másik szélsőséges viselkedést egy közeli hozzátartozónktól sikerült megkapni, aki konkrétan személyes sértésnek vette, hogy nem én hívtam fel és meséltem el neki részleteiben, hogy mi történt. Erre igazából ugyanazt tudtam volna felelni, amit az imént leírtam, meg azt, hogy nem gondolnám, hogy ez a legfontosabb feladatom jelenleg. Hozzáteszem, férjem abban a pillanatban, amikor megtudtuk a diagnózist, értesített mindenkit, akit kellett, pontosan azért, hogy ne hívogassanak, hagyjanak nekünk egy kis békét. Végül megfogadtuk, bárhogy is lesz tovább, nem fogunk szólni senkinek, együtt, de egyedül csináljuk végig, mert erre többet nincsen szükségünk.

Akkor úgy éreztem életem egyik legsötétebb időszakán vagyok túl, de az alagútból még nem értem ki. Hosszú hetekig eszembe jutottak még dolgok, dátumok. A nap, amikor betöltöttem volna a 12. hetet. Karácsonykor a fadíszítés közben, hogy ma akartuk bejelenteni a családnak. Újév napján, amikor nem igazán találtuk a helyünket, mert nem így terveztük. És persze most is, amikor ezeket a sorokat írom, mert a napokban kellett volna megszületnie.

absz