9-10. hét
Egyszer csak minden átmenet nélkül elmúlt a hányingerem, amin persze baromira megijedtem, mivel a doktornő azt mondta, addig biztosan minden jó, amíg az megvan. Bár semmi nem utal arra, hogy baj lenne, azért ijesztő, hogy este lefeküdtem a szokásos émelygéssel, és reggelre eltűnt. Végül ez az állapot csak átmeneti lett, csak hogy megnyugodjak, még egy róka koma is beköszönt egyik délután. A folyamatos fáradtságom és bármikor-bárhol el tudnék aludni érzésem azért megmaradt.
A pocakom egyértelműen nő, legalább is nekem egyértelmű, szinte már alig van olyan nadrág, amit be tudok gombolni úgy, hogy ne szorítson. Egyelőre tudom úgy hordani, hogy cipzár fel, gomb kigombolva és pulcsi vagy derékvédő ráhúzva, mert azért még elég hűvös van, de lassan időszerű lesz egy-egy kényelmesebb, esetleg gumis derekú darab beszerzése.
Bejelentkeztem a kombinált tesztre egy magánklinikára, viszont nekik nem volt elég a 6 hetes ultrahang eredménye, frissebb leleteket és méreteket kértek, mert ki tudja, hogy azóta nem történt-e valami, és hogy élő-e még a terhesség. Na, bumm. Emiatt újfent el kellett látogatni a rendelőbe, ami azért bizonyos szempontból megnyugtató volt. Az ultrahang hihetetlen élmény volt, mindketten bent lehettünk, és a doktornő mindent megmutogatott részletesen, már ami egy ekkora babából ekkora monitoron látszódhat. Határozottan baba alakja van, szépen látható az elkülönült buksija, pocakja. Láttuk a kis kezeit, lábait, össze-vissza kalimpált, még a talpait is meg tudtuk nézni. Tök bizarr, hogy mennyit ficereg, és ebből egyelőre én semmit nem érzek. Aztán egyszer csak ledermedt, mintha rájött volna, hogy figyeljük, utána meg újra nekiállt ficánkolni. Végeredményben akkora, mint egy babszem, 2,63 cm-es ülőmagassággal.
Néhány gondolat erejéig még agyaltunk kicsit a férjemmel, hogy legyen-e fogadott orvosunk, mármint a klasszikus értelemben, magánrendeléssel, stb., de végül úgy döntöttünk, leginkább az én jóérzésemre támaszkodva, hogy nem kell, szívesebben járnék a doktornőhöz, még ha „csak sztk-ban” rendel is. Annyira természetesen és emberségesen áll hozzá mindenhez, nem paráztat, elmondja a lehetőségeket, elfogadja, ha egyes vizsgálatokat nem a kórházban szeretnék megcsináltatni. Volt egy megjegyzése, ami nagyon tetszett: amikor az ultrahangra mentünk, kicsit félve megkérdeztük, hogy bejöhetünk-e mindketten, mert nagyon érdekelné azért a férjemet is. Egy pillanatig nem problémázott, mondta, hogy természetesen, ha ez nekem/nekünk nem okoz problémát, akkor neki sem, mindent lehet, amit a kismama is szeretne. Én meg csak kamilláztam, még mondtam is neki, hogy hát köszönjük, mert eddig nem igazán ez volt a tapasztalatom.
Szépen módszeresen elkezdtem leépíteni a gyógyszeremet, most már csak kétnaponta szedem, egyelőre nem érzek változást. A hangulatom az továbbra is rettenetesen ingadozó, sokszor érzem úgy, hogy ez nekem nem megy, már most sem. Ami rém mókás helyzeteket tud produkálni néha, hogy előjött az „ölni tudnék” hangulatom, aminek következtében kb. 10 másodperc alatt úgy felhúzom magam bármilyen kis semmiségen, hogy ihaj... Például a védőnőn már most. Bejelentkeztem hozzá, kitöltötte a kiskönyvemet, feltett egy rahedli kérdést. Cserébe gondoltam én is felteszek párat, de alapvetően egyenes és korrekt választ nem kaptam rá, mert ezeket majd nekünk kell eldönteni. Mért súlyt, illetve haskörfogatot, 46 kilóval és 78 centivel indulunk neki a bulinak, nagyon kíváncsi vagyok, a végére mennyi lesz.
ABSZ
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
