Ez a hét kicsit mozgalmasabbra sikeredett, mint azt előre terveztem, és nem feltétlenül a jó értelemben. Mondhatni, minden volt itt, mint a búcsúban: egy kis dráma, egy kis nevetés, és persze egy kis aggodalom, mert nem is én lennék, ha nem aggódnék valamin...
Szóval, a héten visszamentünk egy újabb orvosi vizsgálatra, mert az aggódásom (ami mostanában szinte hobbimmá vált) nem hagyott nyugodni. Hiába mondta mindenki, hogy felesleges, nem bírtam ki. Mert mi van, ha valami mégsem stimmel? Mi van, ha...? De persze minden rendben volt.
És ha mindez még nem elég, sikerült D-vel összezörrenni. Mindketten ragaszkodtunk a magunk igazához. Mi más is lehetett volna a vita tárgya, mint az, hogy mennyire kell (vagy nem kell) aggódni ezen az egészen? Ő, szokásához híven, próbálta megnyugtatni a „katasztrófák királynőjét”, de én mostanában kicsit túlreagálok mindent. Egy kis, jelentéktelen veszekedés lett belőle, és végül mindketten kissé ingerülten vonultunk vissza.
Egy órával később persze már nevettem magamon, hogy bolhából csináltam elefántot. D. is visszajött, és persze rögtön megbékéltünk. De azért néha tényleg úgy érzem, hogy nem ismerem magam. Az érzelmek, az aggodalmak, mind olyan intenzívnek tűnnek mostanában. Vajon ez normális, vagy csak én pörgöm túl a dolgokat?
A hét további része már nyugodtabban telt, de az biztos, hogy mostantól igyekszem egy kicsit lazább lenni, még ha ez nem is mindig sikerül. Azért nehéz, mert minden új érzés, minden apró jelenség rögtön beindítja az agyamat. D. pedig ott van, hogy emlékeztessen: nem kell minden felhő mögött vihart látni. Talán ideje lenne ezt elhinni neki.
Petrus
