Én és a kisfiam közös élete 2012 augusztusában ért véget, és mostanra csitultak el bennem az érzelmek annyira, hogy objektíven le tudjam írni az azóta történteket, mert úgy érzem, egy nagyon egyedi és tanulságos esetről van szó.

A korábbi történet ott ért véget, hogy nem engedtem, hogy az anyja immár sokadszorra ad hoc elvigye a gyermekemet vidéki otthonából az új élettársával bérelt lakásba, Budapestre. Az ügy úgy folytatódott, hogy gyermek-elhelyezési pert indítottam másnap, valamint megkeresett a gyermekjóléti szolgálat, hogy az anya kérésére menjek hozzájuk be, és beszéljük meg a dolgot, milyen megoldást tudnánk találni. Erre én természetesen igent mondtam. A gyermekjólétiben két alkalmazott előtt kötöttünk egy egyezséget, miszerint heti váltásban gyakoroljuk a fiunk gondozását, addig, amíg a per során a bíró ideiglenes intézkedés keretében nem szabályozza a gyermek láthatását. A megállapodás keretében én aznap délután odaadtam az anyjának a gyermeket, azzal a megegyezéssel, hogy egy hét múlva a gyermekjóléti szolgálatnál fogjuk az átadást lebonyolítani. Ez nem történt meg, az átadás előtt egy órával futárral kaptam levelet, amelyben az anya a megállapodást felmondja, és a fiamat magánál tartja.

Ezután három hét alatt kétszer egy órára láttam a fiamat a lakásukon zárt ajtók mögött, sehova nem vihettem el. Három hét után nem bírtam tovább, elhoztam az utcáról, kivettem a babakocsiból, mert úgy éreztem, nincs más lehetőségem, hogy együtt lehessünk. Emiatt jelenleg is büntetőeljárás folyik ellenem garázdaság miatt, holott senkit nem bántottam, életemben nem emeltem kezet soha senkire. A gyermek-elhelyezési per első tárgyalására két hét múlva került sor. Az elhozatal után kb. hat hétig az anyuka nem volt hajlandó látogatni a fiát a házunkban, mondván: tőlem fél. Október közepén megkaptuk a végzést, hogy a bíró a fiamat az utcáról történő elhozatal ellenére nálam hagyja, az édesanya a gyermekjóléti szolgálatnál kapott kéthetente láthatást. Egy hosszú gyermektartási per indult el ezzel, - annak minden kellemetlen vonzatával: tanúmeghallgatások, pszichológiai szakértői vizsgálatok – ami egészen 2012 nyarának végéig tartott, mégis életem eddig legboldogabb két és fél éve volt.

Közben bölcsődéből óvodába kerültünk, a per pedig csak folytatódott, gyakorlatilag végig nem született első fokon döntés. Az édesanya a szokásos láthatást kapta erre az időszakra, minden második hétvégét és a szünetek felét, valamint hétközbeni láthatást is a vidéki városban, ahol lakunk. Ezeket végig betartottuk, rengetegszer én vittem a fiamat Budapestre, ha az anyjának valami nem jött össze, én figyeltem arra, hogy ezek a láthatások mindig megvalósuljanak. Nagyon boldogan éltünk ketten, majd végül hárman, hiszen közben megismertem egy csodálatos lányt, akit nagyon lassan, több mint egy év alatt vezettem be fokozatosan a kisfiam életébe, akivel imádták egymást, és aki azóta a feleségem. A fiam második anyukájának – anyucijának – hívta őt, és teljes mértékben elfogadta. Ennek az életnek egy éve, két és fél év pereskedés után, 2012 februárjában lett vége, mikor az épp soros tárgyaláson az édesanya ügyvédje az anya jelenléte nélkül papírokat mutatott be, melyek egy genetikai vizsgálat eredményei voltak. Ezeken az állt, hogy a kisfiam vér szerinti apja nem én vagyok, hanem az anyjának egy általam is névről ismert, hosszú évek óta, valamint jelenleg is munkatársa.

A papírok nevesített genetikai vizsgálatról szóltak, amik gyakorlatilag tévedhetetlenek. A kisfiam ekkor már közel négy és féléves volt. A genetikai vizsgálatot azzal magyarázták, hogy az édesanyának most jutott eszébe, hogy a gyermek nem tőlem van. Mondanom sem kell, hogy a közel két év alatt, míg a gyermeket együtt neveltük, ez soha nem merült fel, és később a pereskedés két és fél éve alatt sem. A kisfiú hasonlított rám, nem is gondoltam, hogy a kapcsolatunknak azon szakaszában félrelépett. Borzasztóan összetörtünk, ezután én is vizsgálatot csináltattam, ami kizárta a biológiai apaságomat. Az ügyvédem tájékoztatott, hogy a hatályos törvények szerint ezzel minden jogom megszűnt a kisfiúval kapcsolatban.

Az anyja ügyvédje azonnal magával vitte volna a gyermeket az óvodából, a bírónak kellett lehűtenie, hogy ez nem biztos, hogy a legkíméletesebb megoldás. Sikerült kiharcolnunk egy fokozatos átszoktatást, aminek köszönhetően a fiam 2012 tavaszán-nyarán egyre kevesebb időt töltött velem, és egyre többet Pesten az anyjánál. Mindhármunkat nagyon megviselt az elválás. A fiam tudatában volt, hogy egyre kevesebbet jön, és az anya közölte vele, hogy nem én vagyok az apja, és hogy még egy-két alkalom és többet soha nem lát engem. Az anya időközben megházasodott, a férje kisfiam jelenlegi nevelőapja, és négy év után belépett az életébe egy harmadik ember, aki innentől helyettem a szülőapja.

A per során kiderült, hagy az anya már terhes volt új férjétől akkor, mikor tőlem lelépett, a fiamnak így most van egy testvére is. Az utolsó három hónapban már csak havi egy hosszú hétvégén láthattuk egymást, ez ért véget 2012. augusztus végén. A fiam könyörgött nekem ekkor, hogy beszéljek az anyjával, hogy hadd láthassuk egymást, azt mondta, ő nem mer vele beszélni erről. Korábban és utána is próbáltam beszélni az anyjával, hogy ne szakítson el minket egymástól, de a kéréseimre még csak választ sem kaptam. Több mint nyolc hónapja nem láttam a kisfiamat, és úgy néz ki, hogy nem is fogom még hosszú évekig. Én őt továbbra is a saját fiamként szeretem és egész életemben ekként fogom szeretni őt, még ha ezt a kisfiút örökre el is veszítettem, és talán már csak egy felnőttel vagy majdnem felnőttel fogok találkozni évek múlva.

Jobb pillanataimban szeretek arra gondolni, hogy a történtek ellenére boldog, és egy aránylag „normális” családban nevelkedik, még ha nem is lehetünk együtt. Egyvalamin azonban nem tudok túllépni azóta sem: iszonyatosan hiányzik.

 

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?