2010. tavaszán derült égből villámcsapásként jelent meg két csík a tesztemen. Hogy miért ért váratlanul a dolog? Mert nem tettünk érte tudatosan, hogy legyen harmadik, csak ajándékba kaptuk. Az én legszebb karácsonyi ajándékom ugyanis a kisebbik fiam, aki 2010.12.24-én született meg, akinek még a neve is „Isten ajándéka”.

Miért ajándék? Mert három év próbálkozás után 2009. júniusában születtek meg az ikreink, akik lombikbébik, és bár hiába terveztünk mindig három gyermeket, az előzményeket tekintve nem mertünk reménykedni, hogy megadatik nekünk. Mivel az ikrek fiú-lány páros, úgy gondoltuk, ha besikerül a harmadik gyermek, természetesen megtartjuk, ha nem, akkor is mi leszünk a világ legboldogabb szülei, de lombikozni még egyszer nem megyünk!

Gyors számolás után már tudtam, hogy december 24-re leszek kiírva, és mivel az ikreket is pont 40 hétre szültem, a lelkem mélyén már tudtam, hogy ez most sem lesz másként. A második számolás küldött igazán padlóra: az ikrek még csak 10 hónaposak voltak, amikor teszteltem, és pontosan 18 hónaposak, amikor a kistesó érkezett. Aki már végigcsinálta egy gyerekkel is ezt az időszakot, az el tudja képzelni, hogy mi játszódott le a fejemben egy pár másodperc alatt: kb. lepergett előttem az életem.

Tervezgettünk mi mindenfélét: milyen lesz a terhességem? Hogyan fogom bírni két kicsi gyerekkel és egy állandóan dolgozó apukával? Hogyan fogják fogadni a tesók? Hogyan fogok boldogulni miután megszületett? Mikor és hogyan fogok szülni? Aztán az élet mindent megoldott: a terhességem problémamentesen zajlott, az aprónép is jól vette az akadályokat, és valahogy hirtelen december lett. A baba pedig nem igazán akart kibújni. Gondosan jártam az ellenőrzésekre, a legutolsóra december 23-án. Az orvosom reggel megvizsgált, és mondta, hogy mivel másnap betöltöm a 40. hetet, tekintettel az ünnepre ne fáradjak be másnap a magzatvíz-vizsgálatra, gyorsan megejtjük azt is. A magzatvíz teljesen rendben volt, kristálytiszta, mondta is a dokim, hogy még biztosan nem lesz baba az ünnep alatt, amúgy is nagyon fent van még, bár már a 30. héttől koponya végű fekvésű volt. Oké, én nyugodtan hazamentem, pihentem egy kicsit, aztán körbetelefonáltuk a családot, hogy a nagy családi szenteste nálunk lesz megtartva, mivel nem szülünk.

Estefelé bevittük a karácsonyfát a szobába, és a gyerekekkel együtt elkezdtük feldíszíteni. Remekül szórakoztunk, utoljára együtt négyesben. Aztán letettük a gyerekeket aludni, és gyönyörködtünk a feldíszített, kivilágított fában a férjemmel, mondtuk is, hogy ezt sem gondoltuk volna, hogy még nagy hassal fogok a fa alatt ülni. És mint a filmekben: abban a percben elkezdődtek a fájások. Először csak 10 percenként, aztán 5 percenként, amikor pedig erősödtek az összehúzódások nem sokkal éjfél után, hívtam anyukámat, hogy jöhet vigyázni a gyerekekre, mert mi szülünk.

Bementünk a kórházba, ahol egy gyors vizsgálat és előkészítés után felküldtek minket a szülőszobára, ahol kaptunk egy külön szobát és a férjem is bent lehetett velem. Az ügyeletes orvos és a szülésznők nagyon kedvesek voltak, és mondták, hogy reggelig nem lesz baba, ezért majd csak 6 óra körül hívják be a fogadott orvosomat. A fájások rendben sűrűsödtek és erősödtek, burokrepesztés is történt, de nem tágultam egy ujjnyit sem. Nagyon-nagyon szerettem volna természetes úton szülni, mivel az ikrekkel császároztak, már tudtam mi vár rám. Reménykedtem, hogy megtapasztalhatom, milyen a szülés, de az orvosok és a szülésznők mosolyából tudtam, hogy ezúttal is császár lesz belőle. Igazság szerint miután bekötötték az oxitocin infúziót, már egyáltalán nem bántam, hogy meg fognak műteni, csak azt akartam, hogy legyen vége a fájásoknak.

Megérkezett az orvosom, és a vizsgálat után szólt, hogy készítsenek elő császárra, műszakváltás után én leszek az első császár aznap. Aztán hirtelen közbejött egy másik sürgős császár, mi pedig nyugodtan várakoztunk, hogy betoljanak a műtőbe, amikor a baba szívhangja hirtelen lecsökkent 60-ra. Beszaladt a szülésznő és kérte, forduljak az oldalamra, majd elkezdte mozgatni a hasam, de a helyzet nem változott. Szaladtak az orvosomért, aki szerencsére már bemosakodva állt a műtő előtt, és rohanva vittek a műtőbe. Ott gyorsan megkaptam az epidurálist, elkezdtek lefertőtleníteni, majd vágni: ekkor elviselhetetlen fájdalmat éreztem, kiabáltam az orvosomnak, hogy érzem a vágást, de nem volt időnk várni, mert a szívhang nem igazán akart javulni. Azt mondták vagy bealtatnak, vagy kibírom, hogy ne legyen baja a babának. És én kibírtam.

Oké, gondoltam, a nehezén túl vagyunk, mindjárt kint van a baba, de ekkor közölte a doki, hogy túl nagy és nem fér ki, mivel ugyanott vágtak, ahol az ikrekkel. Még egyszer vágni kellett, de szerencsére ekkor már nem éreztem. Ezután kiemelték a kisfiamat, és mondták, hogy háromszor volt rátekeredve a köldökzsinór a nyakára, ezért volt gond a szívhanggal. Ahogy levették a nyakáról köldökzsinórt, rögtön felsírt: ennyit láttam a lepedőn keresztül, a körvonalait, és ahogy sietős mozdulatokkal tekerik le róla az addig őt tápláló köldökzsinórt. 8 óra 38 perckor 4170 grammal 55 cm-rel megérkezett Gábor.

Azóta bennem a karácsonyi készülődés és az ünnepi hangulat mindig felidézi a szülés és a terhességem emlékeit. Az ikrek pontosan a férjem szülinapján születtek, a kicsit pedig karácsonyi ajándékba kapta. Azt mondta, hogy találjak ki neki valami más ajándékot, mert most már unja, hogy szülinapra, karácsonyra gyereket szülök neki. Névnapra vagy házassági évfordulóra beéri nyakkendővel is! Most már ÉN unom, de az egy másik történet…

Anikó