36. hét

Lehet, feltűnt már nektek a terhesnapló korábbi részeiből, hogy mindig csak anyut emlegetem, de apuról még nem mondtam semmit. Sajnos ennek oka is van, ugyanis négy éve már, hogy anyuval ketten maradtunk.

Borzasztó hirtelenséggel történt minden, egyszer csak ott álltam apa nélkül. Őszintén nem tudom, hogyha sikerült teljesen feldolgoznom mindezt, vagy csak az idő enyhítette és homályosította el a keletkezett űrt, valamint a hatalmas szomorúságot. Talán megtanultam ezzel együtt élni és elfogadni, hogy nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy mindkét szülője mellette legyen élete nagyobb eseményein.

Amióta megtudtuk, hogy babát várunk, rengetegszer képzeltem el aput, ahogy büszkén és boldogan meséli a barátainak, hogy nagypapa lesz. Ezt azért mondom, mert én voltam a kicsi lánya, akire mindig is a legbüszkébb volt. Már amikor anyu terhes volt velem és az orvosok azt mondták, hogy fiúgyermek várható, apu mindenkinek csak azt hajtogatta, hogy nem, neki biza lánya lesz. És úgy is lett.

Egy lánya, akivel a természetük szinte 100 százalékban megegyezett, úgy a jó, mind a kevésbé jó tulajdonságok terén. Egy lánya, akivel épp olyan tevékenységeket űzhetett, mintha fia lenne, de azért mégis büszkén szemlélve, ahogy a kicsi lányából lassan nő válik. Egyszerre volt szigorú apa, de mégis engedékeny. El tudott olvadni a lánya hízelgésétől, és bármit megtett volna, hogy felvidítsa, ha őt valami miatt szomorúnak látta. Bármilyen kisebb vagy nagyobb siker érte a lányát, ő úgy büszkélkedett vele, mintha senki más a világon erre nem lenne képes.

Rengeteg szép emléket őrzök az együtt töltött pillanatokról, a boldog percekről. Ugyanakkor vannak fájdalmasabbak is, amiket, ha tehetném, kitörölnék az emlékezetemből. Kimondott vagy ki nem mondott szavak, amikkel a pillanat hevében fájdalmat, csalódást okozhattam. Viták, amiknek soha nem kellett volna megtörténniük. Elmaradt ölelések, puszik, amikkel most elhalmoznám. Elhallgatott bocsánatkérések, amik miatt most biztos félretenném a büszkeségem.

Ha lehetne, csak egy esélyt kérnék arra, hogy újra beszélhessek vele. Elmondanám, hogy mennyire szeretem és mennyire hálás vagyok neki mindazért, amit értem tett. Elmondanám, hogy mennyire hiányzott az elmúlt években. Hogy milyen óriási nagy űrt hagyott maga után.

Nem volt ott, amikor a lányából mérnök lett, akitől a szorzótáblát régen éjjel is kikérdezte volna. Nem volt ott, amikor a lánya megkezdte élete első komoly, felelősségteljes munkáját. Nem volt ott, amikor a lánya más országba költözött. Nem volt ott, amikor a lányát oltár elé kellett volna vezetnie. És most sincs ott, amikor a lányából anya lesz.

De mivel nincs esélyem egy ilyen beszélgetésre, csak annyit tehetek, hogy majd az unokájának rengeteget mesélek róla. Elmondom majd a lányomnak, hogy a nagytatája mennyire jó ember volt és mennyire szeretett minket. Elmondom majd, hogy biztosra tudom, hogy ő lenne a legbüszkébb nagyapa a világon és hogy bármit megtenne érte.

Zserbó

Zserbó terhesnaplójának előző részeit ide kattintva olvashatod.