Mostanában sokat gondolkodom azon, vajon mennyire vagyok igazságos a gyerekeimmel. Nem a kézzel fogható dolgokra gondolok, inkább a figyelemre. Mindegyik gyerekemnek megvan a maga módszere a figyelemfelkeltésre. Flórámat az önállósága, kedvessége, okossága miatt dicsérjük ezerszer, Hella egészségével foglalkozunk sokat, de ő rengetegszer kér segítséget olyan dolgokban, amiket más helyzetben egyedül csinál, Vince meg nem csak a mi – szülei – figyelmét kéri, hanem a nővéreiét is. Ő ötvözi az összes technikát, a rosszalkodással és a bűbájos mosollyal kiegészítve.
Hellám rengeteg dolgot kér tőlem, amiből sokat vissza is utasítok. Így néha azt érzem, vele igazságtalan vagyok. Flóra nemhogy nem kér segítséget, inkább ő látja meg a feladatokat, és kérés nélkül megcsinálja. Így azt érzem, igazságtalan vagyok vele. Vince pedig születése óta végigvárta az összes orvost Hella érdekében, nélkülözött, amikor Hellával kórházban voltam, a lányok oviba járásához igazodva kel, fekszik, sokszor ébresztem fél 1-kor vagy eleve nem fekhet le, amikor elálmosodott, pedig ő olyankor aludna, amikor indulni kell az oviba a lányokért. Havonta egy babaklub, ami csak az ő – meg persze az én – kedvemért történik. Ez sem igazságos. De akkor egyformán (?) igazságtalan vagyok mindenkivel. Ez pedig már majdnem igazságos? Ők eddig nem jelezték, hogy elégedetlenek lennének a figyelem, szeretet megosztásával, de nem tudom, ez jelent-e bármit is.
Igazságosságra való törekvésem vitt már zsákutcába. Rá kellett jönnöm, hogy az a fajta fizikai közelség, odabújás, ami Flórámnak lételeme, az Hellámat megfojtotta. Fizikai tüneteket okozott nála. Sajnos elég későn jöttem rá, pedig rengeteg jelét adta, de azt hittem, ha még jobban kimutatom a szeretetemet, akkor jobban biztonságban fogja érezni magát.
Most lehetne azt mondani, a jó megoldás az egy gyerek vállalása. Biztosan vannak családok, akiknek ez a jó megoldás, de én nem ilyen vagyok. Imádom mindhárom gyerekemet, nem is értem, hogyan lehettem meg nélkülük. Az eredeti koncepció is az volt, hogy egynél több gyereket szeretnénk. Látom, hogy olyan szoros kötelék van a gyerekeink között, ami sosem lehetne egy baráttal, párral, így nyugodtan gondolok a majdani kamaszkorukra, felnőtt életükre, nem lesznek egyedül. Egy vagy több jó testvér olyan biztonság, ami megér nekem ennyi fejtörést, befektetett energiát. Ha velem vagy az apjukkal átmenetileg meginogna valaha a jó viszony, akkor is lesz valaki a családban, akivel bizalmas viszonyban lehetnek. Szóval az életünk egy nagy lavírozás, lyukak betömködése, de élvezzük, nem cserélnénk semmilyen másra.
Kíváncsi vagyok, más anyák hogyan próbálnak igazságosan figyelni a gyerekeikre. Honnan veszik észre, amikor tényleg elbillen a mérleg? Hogyan hozzák helyre úgy, hogy az addigi kedvezményezett ne álljon bosszút a veszteségért a testvérén?
NTBéke
