Remélem, nem fog innen nemes egyszerűséggel kimosni az eső, gondolom magamban a Szigetre menet. Utólag irtóra sajnálom, hogy nem indultam korábban, de a korábban nemindulás egyik oka az volt, amit még este hat után is fotózhattam a kocsiban, negyven, nem mese ez gyermek, hiába álltam egy jókora fa mélyárnyékában a házunk előtt. Viszont így lemaradtam egy rakás olyan programról, amik miatt én általában kicsattogok a Sziget porát taposni-nyelni egy-egy napokra.
Nem vagyok a hagyományos értelemben party animal: évek óta kocsival járok a Szigetre, amit az Árpád hídnál teszek le, magyarul színjózan vagyok az első pillanattól az utolsóig, nem számítva persze a jóféle jamaikai, cigány, afrikai és hasonló ritmusok miatti ugrabugrálós lelkesedést, amihez nincs különösebb szükségem fénykoktélra (megiszod, és a reggeli fényre ébredsz a következő pillanatban) vagy dohánynál egzotikusabb szívnivalóra (dohánnyal pedig nem élek se a Szigeten, se máshol). Ami miatt én kitolom a képem, az az, hogy idejön helybe a világ színe-szaga-dallama-hangulata: amiért más esetben napokat kéne utazni, vagy csak vérszegényebb kétdimenziós változatát látnám kisebb és nagyobb képernyőkön.
Összement a világ, könnyebb a magamfajta kíváncsiknak távoli kultúrákat megcsodálni, a világ szerintem barátságosabb, élhetőbb, szerethetőbb lett, mióta mindennapi életünk része lett a jamaicai reggae, a jávai táncosnők mosolya, az indiai ételek íze, a skótkockás minta, a kínai kalligráfia, az afrikai faragott szobrok meg a többi. A Szigeten ezeket önfeledten csodáló-táncikáló népség nagy részéről nem tudnám elképzelni, hogy fensőbbségesen ostoba szónoklatba kezdjen a saját kultúrájának és fajtájának felsőbbrendűségéről, és talán az is távol marad, aki miután az autentikus magyar kultúrát dicsőíti, lebukik azzal, hogy szerinte a Van nekem egy csíkos gatyám kezdetű műremek az egy magyar népdal.
A gyerekeimnél is azt szeretném, ha ismernék a saját kultúrájukat, és érdeklődnének a másfajta iránt: nagy örömömre szolgált pár éve, amikor a Nagyot kivittem a Szigetre, mikor láttam, hogy tátott szájjal nézte a hagyományos indiai utcaszínházi produkciót, majd végiglelkesedte a Csík zenekar koncertjét is. Persze, hogy mindkettő nézhető a Youtube-on, mégis, az élő előadás varázsa az más. Mellesleg kiderül az is, ki milyen technikás előadó és hogy bánik az összeverődött tömeggel: a Szigeten van elektronikus zene, de nincsen playback-ra tátogó, digitális utómunkálatok nélkül élvezhetetlen produkció. Apropó, tömeg: máshol engem zavar, de itt más funkciót kap: egész más élmény együtt mozogni nyolcvan-száz emberrel vagy harminc különféle dob hangjára, esetleg sokezer emberrel egyfelé integetni a színpadon vezénylő három srác irányítására (egy rasztahajú, egy fehér, egy nagyon fekete, mindannyian Berlinből) mint ugyanennyi emberrel faarccal tuszkolódni a villamoson.
Ha már eltérő kultúrák, azon morfondírozom két koncert közt ügetve, mit árul el azokról a viháncolós-mámoros ünnepeik módja. Együtt mulat mindenki, vagy valakiket kizárnak? A nőket? Az idegeneket? A gyerekeket? Van-e hagyományos tudatmódosító szerük, ki használhatja, mivel jár a használata? A beavatottak élnek vele? A közösség tagjai közül bárki? Vannak-e rituáléik, amelyek elválasztják a gyerek-és a felnőttkort? Milyenek, és mit közvetítenek nekem, az odacsöppent ufónak? Nekünk maradtak-e ilyenek, és baj-e, ha nem?
A másik tényező, amire évről évre rácsodálkozom a Szigeten, az a vizuális fantázia és eredetiség termékei. Nézem a színes, formás, egyedi lampionokat, a Sziget Beach csupaszín, kifejező, hatalmas "arcait" és tűnődöm, máshol miért nincs hasonló? Hova lett a hatvanas évek mindent megújító vizuális fantáziája, változatossága, humora? Miért szürkült a legtöbb helyen teljes unalomba az építészet és az utcabútorok meghatározó része itthon, biztos, hogy a gyerekek kérik maguk köré az egyendisney és egyenpixar-világot, jó-e nekik, ha az ország játszótereinek hetven százaléka nagyjából ugyanazt a négy-öt elemet használja, csak engem zavar a falanszterré szürkített irodák világa, csak engem nyomasztanak a fantáziátlan hipermarket-dobozok, komoran csillogó üvegfalak, nem is beszélve a rohadni hagyott városrészekről vagy a - sajnálatosan a Szigeten is arcomba tolakodó - szeméthegyekről, lomkupacokról. Ez lenne a lelkünk kivetülése, nem a pirosan világító, színes hal-lampionok, szárnyaló fantáziájú gyerekrajzok, játékos Gaudi-és Hundertwasser-házak? És az én lakásom, kertem, falaim miért ilyenek, ha valójában nem egészen ilyennek akarom látni őket?
A Szigeten tehát jobban megengedi és értékeli a környezet, ha elszabadul a játékos fantázia -ezt talán tényleg érdemes a gyerekeknek is megmutatni. Az emberek otthon hagyják a személyiségükből a Morcos Légiirányítót (nemcsak nekem van, a többség kifejleszti a napi túléléshez) mikiegérfület, dobozfejet öltenek, egy holland srác egyenesen zöld női bikinifelsőben pompázik (meg vagyok róla győződve, hogy itt és most ennek nincs semmi különös üzenete, csak mókásnak találja), vihogva pingpongoznak vagy elmélyülten sakkoznak valamelyik kevésbé poros sarokban, és rácsodálkoznak, nézd, ilyen az indiai színház, a bosnyák rézfúvós, a holland pogó, nem esik szét a világ azonmód az önfeledten sétafikáló leszbikus pár láttán és túl lehet élni a bungee jumpingot. Pár napos vidám idétlenkedés talán után kevésbé látjuk fenyegetőnek a világot - az meg egy darabig kevésbé lát ijesztőnek minket.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
