A kisfiam iszonyatosan rossz alvó. A mai napig nem alussza át az éjszakát. Gondolom ott lett az egész elrontva, hogy iszonyatosan hasfájós volt. A lényeg, hogy egyedül nem tud elaludni. Kezdetben énekeltem neki, simiztem a hátát, majd elmaradt a simi, és jött a kézfogás. Majd’ egy óra volt, mire elaludt. Megszüntettem a rácsos ágyát, így lefekvéskor bebújik az ágyába, megissza az innivalót, majd ki akar mászni belőle. Foghattam én a kezét, énekelhettem neki, de ő csak keservesen sírt, és ki akart jönni.
Minden hajnalban 3-4 között felébred. Kéri az innivalót. Tejet ivott ilyenkor, majd azt elhagytam, s teát kapott. Egy idő után már azt sem adtam oda. Víz van most a szobájában, de azt is csak akkor kapja meg, ha nagy a hiszti. Miután megkóstolja, hogy víz, nem is kéri. A két ünnep között elmentünk pár napra, s ugye egy szobában aludtunk. A rácsos kiságyat látni sem akarta. Maradt a köztünk elalvás. Minden sírás nélkül 5 perc alatt elaludt. Ezt nem hiszem el.
Rögtön mi játszódott le a fejemben? Elmehetnek a NAGYkönyvek a francba. Ha egy gyermek valaki közelségét igényli, s ez nyugtatja meg, akkor miért az erőszakos „egyedül tanulj meg elaludni”? Azóta megissza a tejet, odabújik hozzám, megfogja a pocakom, s csendben, nyugodtan elalszik. Persze a saját szobájában. Majd amikor elaludt, kijövök tőle. Megspórolom magamnak azt az idegességet, hogy sírva feküdjön le a gyerek, hogy „összevesszek” vele, amiért nem marad az ágyában. Nekem is sokkal kényelmesebb így, meg neki is.
Úgyis eljön majd az az idő, amikor majd ciki lesz, hogy mellette fekszem.
Cucuka
