A múltkori poszt után igencsak megerősödtem lélekben, így már könnyen ment a két edzés a héten. Sajnos a keddi kimaradt – még mindig betegek voltak a srácok –, de a csütörtöki és a szombati megvolt.
Valaki írta egy hozzászólásában, hogy gondoljak azokra is, akik engem követve kezdtek az életmódváltásba, a mozgásba, adhatnék nekik tanácsot. Hát, a tanácsadást nem merem vállalni, de szeretnék jelen poszt erejéig egy picit a pszichével foglalkozni. Mármint az edzés pszichéjével. Mármint az én esetemben. Hátha valakinek jó szolgálatot tesz, amit leírok.
Többször szó volt már arról, hogy én gyakorlatilag kizsigerelem magam, és ha az edzés nem okoz örömet, akkor nem jól csinálom. Az én meglátásom az, hogy ehhez idő kell. Akinek az életben nem volt része a rendszeres mozgásban, annak ehhez hozzá kell szoknia. Én sosem sportoltam, sosem mozogtam rendszeresen. Így számomra komoly erőfeszítés volt, hogy az edzéseket beépítsem a hetirendembe. Az első alkalomra izgatottan készültem és bár sejtettem, hogy nagy tetteket nem fogok véghezvinni, azért tényleg lesújtó volt, hogy mennyire nincs állóképességem, erőnlétem. Ahelyett, hogy elkeseredésemben feladtam volna, arra gondoltam, hogy ez az utolsó esélyem, így 38 évesen, hogy tegyek valamit magamért, és ha most feladom, akkor egy igazi papírkutya vagyok és megérdemlem, hogy löttyedt legyek.
Szóval folytattam. Az első hónap során lement 4 cm a derekamról, mindenféle gyakorlatot meg tudtam csinálni, amit addig nem. Ez nagyon ösztönzőleg hatott, DE: minden edzésre félve mentem. Féltem az izomláztól, attól, hogy valamit nem bírok megcsinálni, hogy megint szembesülök a töttyedt életmódom következményeivel… De nem volt kecmec, menni kellett, sógorral nem lehet kukoricázni. Így kitartottam. Az edzések után nagyon büszke voltam magamra, ez viszont a következő alkalomra elmúlt és jött a félsz.
Lettek olyan gyakorlatok, amiket kifejezetten utáltam, mert nehezen mentek (elliptikus tréner, fekvőtámasz, stb.) Ha ezek előkerültek az edzésen, akkor utálattal csináltam. Ha nem kerültek sorra, örültem.
És tulajdonképpen az itteni hozzászólások hatására elkezdtem jobban megvizsgálni, hogy mi történik velem lélekben az edzések előtt-alatt-után. Leírom, hogyan hullámzott a hangulatom.
Edzés előtt: basszus, nem akarok menni, na, jó, megyek, majd csak kibírom valahogy, egy óra múlva vége, remélem, nem lesz fekvőtámasz, nem is értem, mit keresek itt, úgyse leszek sose szép.
Edzés eleje / bemelegítés: kiköpöm a tüdőm, mérnemmegy, francba de fáj, mi lesz még itt
Közben: szétmegy a lábam, fáj a derekam, nahát, már két széria lement, azta: ezt ÉN csináltam?, basszus, legyőzöm ezt a kurva elliptikus trénert, jé, ez a múltkor egyáltalán nem ment.
A végén: már vége van?
Utána: apám, fasza csaj vagyok, csak valaki adjon oxigént.
És ez így ment mindig, amíg rá nem jöttem néhány dologra: a rossz érzéseim 90 százaléka hiszti. Cirkusz. Nyavalygás. Amolyan iskolai mérkellmegintesizni feeling… A maradék 10 százalék abból jött, hogy nem akartam észrevenni az eredményeimet. Azt is megfigyeltem, hogy akármilyen rossz kedvvel megyek, akármennyi gond van a fejemben, azt az edzés kilúgozza. Egyszerűen nem tudok a bajaimra figyelni, mert egy idő után totálisan leköt, hogy éppen milyen gyakorlatot csinálok és azt jól csinálom-e.
A katarzis akkor ért, amikor az elliptikus tréneren mentem és magamban szenvedtem, hogy mennyire fáj a combom, mikor lesz már vége, megdöglök bazmeg… és egyszer csak rájöttem, hogy nem is fáj a combom. És ha tudatosan veszem a levegőt, akkor nagyon is jól megy a dolog. Egyszerűen beleragadtam a nyafogásba.
Azóta az elmúlt 5-6 edzést tudatosan csináltam végig, leszorítottam a cirkuszt az első 5 percre. Nem lett hirtelen pillekönnyű. Nem lettem klasszisokkal jobb, nem nőttek maguktól az izmok. De elfogadtam, hogy ez (számomra) elsősorban mentális kihívás és csak aztán fizikai. És elképedtem, hogy mire vagyok képes! Hogy a gyakorlatok alatt nem vekengek magamban, hanem az éppen használandó izmaimra koncentrálok. Hogy mennyi önfegyelem, kitartás és (igen!) alázat van bennem. És szépen elkezdtem meglátni az eredményeket. Baromira nem mindegy, hogy egy fekvőtámaszt milyen lélekkel csinálsz meg: jaaaj, már megint, jaaj de utálom, jaaaj. Vagy: ember, nem semmi, hogy a 0-ról oda jutottál, hogy dobogóra tett lábbal nyomod ezt itt és közben még lábemelést is csinálsz. Tök jó!
A most szombati volt az első edzés, amit igazán vártam. Vártam, hogy teljesíthessek. Vártam, hogy újra átélhessem azt a végtelen kontrollt, amit a saját testem felett gyakorolok.
Úgyhogy a véleményem az, hogy nehéz, kitartás kell, de megéri, és nem elsősorban azért, mert kevesebb a kiló/centi, vagy izmosabb a kar, hanem azért, mert az ember megtapasztalja önnön határait, azok átlépését és ennek minden gyönyörűségét. Arról már nem is beszélve, hogy mivel tudom, hogy mire vagyok képes, ezt most már a munkában is elhiszem magamról. Sokkal fegyelmezettebben csinálom meg a nemszeretem dolgokat és TUDOM, hogy képes vagyok arra, amit elterveztem.
Az álom-fürdőruhát ugyan még nem mertem kinézni magamnak, de azt már látom, hogy idén büszkén hordhatok ujjatlan ruhát (heti 3x64/kar tricepsz gyakorlat után még szép!). Ja, és milyen klassz már, hogy a férj rácsapott valamelyik nap a hátsómra, majd visszajött és még egyszer rácsapott, mert „mintha megváltozott volna az elrendezés”.
Tipp: mentális, lelki síkon is gondoljátok végig, hogy mit szeretnétek a mozgással elérni, ne csak a fizikai célok lebegjenek a szemetek előtt.
Zsé
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
