Kislányom négyéves múlt. Gyönyörű, okos, cserfes – tiszta anyja-apja. Nagyon kulturált családom és baráti köröm van, mert csak félidegenek pedzegetik a második gyerek kérdését. Persze a hozzánk közel állók ugrásra készek, hamar előkerülnének a pezsgők, ha bejelentenénk a Nagy Hírt. Ami esetemben tényleg nagyobb lenne, mint az első gyerekünk érkezése. Olvasattól függően most következik a magyarázkodás/hangosan gondolkodás/tépelődés, ki hogy olvassa. Azt se tudom, hogy én hogy fogom visszaolvasni egy év múlva.
35 évesen lettem anyuka, pont jókor, álomkönnyű terhesség és szép szülés által. Rengeteg segítségem volt a gyerekágy alatt, anyukám, férjem velem voltak, háztartásra nem volt gondom, pihenni is tudtam, fene a jódolgomat, más bezzeg egyedül, az agglomerációban, kocsi nélkül, pöpec háztartást vezetve nyomja végig hármasikrekkel. Mégis beütött a baby blues, (nyilván jódolgomban) no, az rettenetes.
Hála Istennek a gyermekágy végével megszűnt, de volt olyan, hogy egy fekete örvény közepén utolsó ép gondolatommal letettem a babát a kiságyba, és kimentem az erkélyre, nehogy baja essen. Már szóltam a védőnőnek, hogy segítsen, amikor is szinte egyik pillanatról a másikra elmúlt a nyúlós kulimász, levegőhöz jutottam. Kezdtem megszeretni a gyerekemet, és elengedtem a bűntudatot, amiért ez nem ment elsőre.
Nem voltam egy Holstein-fríz, a kislányom hamar tápszeres lett. Érdekes, senki se szólt be komolyan, de nekem se volt lelkiismeretfurdalásom. Megtettük, amit tudtunk, a gyerek is, én is, ennyi tellett. Akkor csak sejtettem, ma már tudom, hogy a gyereknevelésben ennél csak nagyobb kihívások vannak.
Szeretem a munkámat, nagyon hamar kezdett hiányozni a felnőtt társaság, kislányom egyéves korában visszamentem dolgozni. Persze fájt a szívem, hogy otthagyom a bölcsiben úgy, hogy járni is alig tud, de a bölcsis nénik odavoltak érte, hogy milyen cuki baba, jó kezekben hagytam.
Hamarosan családfenntartóvá kellett avanzsálnom, férjem állástalan lett, ő ment gyesre. Hogy jobb esélyekkel találjon munkát, beiskoláztuk. Bő egy évig én két helyen dolgoztam, ő tanfolyamra járt és vezette a háztartást. Estére meleg vacsorára értem haza, reggel tudtam tízórait csomagolni, mert bevásárolt hozzá. Az óvónénikkel alig találkoztam, férjem tudott mindent a csoportpénztől a Luca-napi vásáron át a néptáncig bezárólag. Együtt érzek azokkal az apákkal, akik ezeket az infókat zanzásítva kapják esténként, egy kissé neheztelő pillantás keretében.
Havi egy-két szabadnapomon a gyerek végig hisztizett, hiszen haragudott rám teljes joggal. A szívem szakadt meg érte, magamért, a családunkért, nagyon kimerült voltam. Akkor eldöntöttem, hogy sose fogok ezentúl annyit dolgozni, hogy az egészségem rámenjen. Anyukák, vigyázzatok a társatokra, a farok azon oldalán se könnyebb, a mártírok pedig korán halnak.
Hála Istennek a kapcsolatunk túlélte ezt a szakaszt, sőt, meg is erősödött, most már végképp legyőzhetetlenek vagyunk. Az utóbbi egy év nyugiban telt, anyagilag is egyenesbe jöttünk nagyjából, mindketten dolgozunk, gyönyörű gyermekünk szereti az ovit, lassan negyven leszek, mikor legyen második gyerek, ha nem most, igaz? Férjem szeretne, hiszen kettőnk közül ő az anya, én csak szültem, legalábbis rosszabb napjaimon így érzem. Még otthon is maradna vele akár féléves korától. Most már tudna otthonról dolgozni, én meg mászkálhatnék, ha akarok. Már megint. Szép kilátások, mondhatom.
Vágyat nem érzek második babára, csak félelmet. Mi lesz, ha újra beüt a krach? Kétgyerekes családot nem tudnék egyedül eltartani. Mi lesz, ha újra lesújt a depresszió? Férjem szülei nincsenek jól. Anyukám, az egyetlen hadra fogható nagymama, hamarosan hetvenéves lesz, számíthatunk arra, hogy előbb-utóbb őt kell ápolnunk. Szerencsére ő vigyáz magára, de ebben a korban már törékenyebb az ember.
Jut eszembe, beveszem a fogamzásgátlót. A múltkor hideg verítékben úszva ébredtem a gondolatra, hogy elfelejtettem. Hajnalban ki a konyhába, ellenőrzés, mégis bevettem. Hamarosan negyven leszek, kérvény és fél év várakozás után mintegy 60-70 rugóért elköttethetném a petevezetékemet, hogy ezzel se legyen gondom. De az visszafordíthatatlan. Nem merem. Talán 45 éves koromban.
O.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
