Reggel van. Hűvös a lakásban, kialudt a tűz a kályhában. B. az ölemben ficereg. Korán kelt, L. nyöszörgésére keltünk, mely hangos „anya, anya!” kiabálásba ment át. Kipattanok, megyek, betakarom, megpuszilom, megnyugtatom. A fejemben borzalmas kusza dolgok vannak. Eddig azt hittem, minden rendben. Jaja, igen áltattam magam. Áltattam magam, hogy egy férj, aki jól keres és azt hazaadja, és itthon tölti a szabadidejét, egy ház, amin dolgozunk közösen, a kert, a gyerekek, a kocsink, az életünk... hogy ez így jó.

Másoknál annyira könnyen láttam. Hogy mi a nem jó. Egy barátnőmnek alkoholista a pasija. Este 7-8 után esik haza, ledöglik az ágyra, TV-t néz. Mindig katonás rend és tisztaság van náluk, mégis esténként „jókedvéből” néha hozzávágja a vacsorát a barátnőmhöz vagy csak szimplán lekurvázza, persze ezt a kisfiuk végighallgatja. Most volt abortusza. Hát hallgatta az elmúlt pár hétben, hogy „fizesse ki az, aki felcsinált”. Én nem értem, hogy bírja. A másik barátnőmnél szintén alkoholproblémák vannak, de ott ráadásul teljesen kattant a pasi. Elvont és társadalmon kívüli. Neki nincsenek szabályok, a család szerinte úgy jó, ahogy az ő torz képében él. Többször hívott már rá rendőrt a barátnőm, most folyik a gyermekelhelyezés. Mikor ezt megtudta a pasija, elvitte a fiukat és pár napig nem mondta meg a barátnőmnek, hol vannak, oviba sem hordta. Szóval itt tudja az ember, hogy baj van. Érzi, biztos benne hogy előbb utóbb valaki tesz egy lépést, amitől visszafordíthatatlanná válik a dolog.

Nos, hogy nálunk mi van? Én már nem tudom. És nem értem, hol csúsztak szét a dolgok. Szeretném, ha valaki elmondaná, hogy mit csináltam rosszul, mert nagyon szeretem a férjemet. De azt hiszem, ő nem képes erre. Nem az a fajta, akivel az érzelmekről lehet beszélgetni. Ő egyszerű, de rendes ember. Próbálom felidézni, milyen volt, amikor megismerkedtünk. Talán túlidealizáltam őt.

Most itt vagyunk öten. A nagyfiú, a két kicsi, meg ő és én. Én sírok, és próbálom tartani a kicsik előtt a látszatot, és próbálom rávenni magam, hogy lépjek, mert nem akarom, hogy sérüljenek, hogy hallják azokat a végtelen hülye vitákat, amikre képesek vagyunk. De azt sem akarom, hogy viták nélkül, de feszültségben éljenek. Hogy van-e hova mennem? Van. Hogy érdekel-e, mi lesz a házzal? Nem. Hogy mikor fogom meglépni? Jó kérdés.

Képtelen vagyok felfogni a szavait, a Nagy kamaszodik, teljesen érthető és én értem is. Persze vitázok vele, aztán többnyire lenyugszunk és beszélgetünk egy jót. Neki nincs eszköze ellene. Közli, hogy visszaviszi az anyjához. Mondom mi van? Normális vagy? Neked ítélték a gyereket, te akartad, ő így akarta, az anyja nem akarta. Te meg közlöd, hogy „visszaviszed”? Ez nem így működik.

„Minden úgy működik, ahogy én akarom.”

-mondja.

Szinte soha nem eszik velünk. Felmegy a tévé elé (a nappaliban nincs tévé), egyszer kérdezte, ennyi nem jár nekem? Dehogynem. Csak az én fejemben a család legalább egyszer együtt eszik egy nap. Az egész család. A 17 éves képes rá, és szereti is. Így négyesben ücsörgünk az asztalnál. Ő fent a tévé előtt morzsázza az ágyat.

Pakold el a fát! - mondja a nagynak. Aki ímmel-ámmal megcsinálja, de elege van. Az apja csak nagy ritkán pakolja. Persze ha úgy van, kimegyünk együtt, fát vágunk, pakolunk, rendezzük az udvart. De hogy várja el tőle mindezeket, ha nem mutat példát? Minden alkalommal, amikor csak szóba kerül, elmondja, hogy ők hárman voltak testvérek, és minden napra volt feladatuk. De az ő szülei dolgosak, nem hinném, hogy heverésztek, amíg a gyerekük dolgozott (kapált, felmosott, stb.). A mai napig 4-kor kelnek, a kertjük gyönyörű, az állataik ellátva, mire mi kinyitjuk csak a szemünket.

Keresem a hibát. És gyűlölöm, hogy nem találom. Magamban. Csak benne látom. Mert istenbizony nagyon szeretem. Szeretem akkor is, ha húzza a száját, ha megkérem valami háztartási munkára. Lázad a természetem. MEGKÉREM. SZÍVESSÉGET KÉREK? Mi? Abban, ami a közös? Annak természetesnek kéne lennie.

Mellgyulladásom volt pár napja. Egy fél napig nyomtam az ágyat. Mosott, pakolászott, igaz csak B. volt itthon, de tény, hogy csinált pár dolgot, mialatt én feküdtem lázasan. Egyébként tényleg nem bírtam felkelni, ilyen még nem volt, mióta megvannak a gyerekek. De csak azért csinálta, elmondta, hogy megmutassa, hogy nyavalygás nélkül is lehet a gyerek mellett haladni.

Szétszakad a lelkem. Szalad a ház, szalad az udvar, a kutyák hiányolnak. L. tornyot építene, B. éppen valami újat csinál. Hova kapjak? Legyen kész, legyen tiszta, legyen megfőzve, de én látni akarom a tornyot, én látni akarom, hogy milyen újat csinál, leveleket akarok gyűjteni és sétálni a napsütésben velük. Iszonyú nehéz itthon lenni, magam nem utolérni, és folyamatosan harcolni magammal, hogy keveset vagyok ezek miatt a kicsikkel. Nem akarok mártír lenni, jó anya szeretnék lenni. És jó feleség. És szeretném helyrehozni a dolgokat, és nem szeretnék több bántást, és nem szeretnék megint sírni.

Van valakinek valami ötlete, hogy mit lehet kezdeni egy ilyen pasival?

amanita

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?