30 éves nő vagyok és van egy gyönyörű 3,5 éves kisfiam, valamint egy jól működő házasságom, ami 6 éve tart. A férjem – aki idősebb tőlem pár évvel – egy ideje elkezdett a második gyermek kérdésével foglalkozni, ami azt jelenti, hogy nevet adott neki és minden nap megkérdezi, hogy akkor mikor. Hozzáteszem, a férjem elképesztően jó diplomáciai érzékkel van megáldva, így a beszélgetések egyáltalán nem nyomasztóak. Egyre többször jut eszembe nekem is, hogy miért ne, de ahogy kimondanám, hogy igen, valami megmagyarázhatatlan félelem fog el és elvetem az ötletet.
Több oka is van. Szülés utáni depresszióm volt, nehezen jöttem bele az anyaságba. Mostanra viszont a kisfiammal a legszebb életszakaszunkat éljük. Szinte szimbiózisban. Bár most elkezdett óvodába járni, az akadályokat könnyen veszi (német-francia óvoda). Bátor és roppant határozott kis természete van.
A terhességem alatt nagyon meghíztam, ami lelkileg is bántott, mivel mindig dekoratív, vékony és szép nő voltam, így a férjem szemében A Nőből Anya lettem.
Ahogy a szoptatásnak vége lett, gyorsan lefogytam, de kb. 6 hónapja vagyok ismét olyan nő, aki büszke lehet magára. Hozzátartozik, hogy a melleimet megcsináltattam, mert a szoptatás alatt elfogytak, szó szerint. De sporttal és diétával ismét S-es ruhákat hordok, izmos vagyok és lelkileg boldog. Most ismét úgy néz rám, mint régen.
A férjem nagyon sokat dolgozik, de nem vetem a szemére, hisz olyan életet élünk, amilyenre nagyon sok ember vágyik. Mindent megkapok tőle, legyen az éppen biztatás, lelki pátyolgatás vagy éppen egy drága utazás vagy valami luxus termék. Elkezdtem dolgozni, valamint a doktorimat is szeretném befejezni.
De mikor ezeket végigsorolom és összegzem a fejemben – pro és kontra – akkor a végén mégis csak egy dolog jut az eszembe, hogy biztos újra szeretném ezt? Éjszakai kelések, fogfájás és a temérdek stresszes helyzet, ami miatt használhatatlan lesz az ember egy időre. Vagy pusztán szükségem van még időre...
Poppy
