Nem telik el olyan hét mostanában, hogy ne hallanám valamelyik ismerősömtől, hogy válnak. Ez akkor tűnt fel legjobban, amikor egy hajszálon múlott, hogy mi ne váljunk szét. A mienk is hasonló, mint a többieké: 30-40 évesen, 5-10 év körüli gyerekekkel, tizenakárhányév együttlét után.
Mielőtt kimondtuk volna, hogy valóban külön kell költözni, mert ez sem a gyerekeknek, sem nekünk nem jó, leültünk beszélgetni, hogy helyrehozható-e. Sorra vettük a hibákat, elmondtuk kinek mi esik rosszul, kiderült ördögi kör, az egyikünk hibája miatt lesz a másik olyan, amilyen, jöttek az „én azért vagyok olyan, mert te ilyen vagy”, „na de én meg azért viselkedem így, mert te meg úgy…”.
Nagy bajok nincsenek, nem verekszünk, nem törünk tányért, csak éppen elhidegültünk egymástól, belefásultunk az életünkbe. Álmatlan éjszakákon gondolkoztam, hogy miért történt ez így. Jöttek a gyerekek, ők voltak a középpontban, rájuk volt figyelve és mi „anya és apa” már nem nő és férfi voltunk többet.
Ilyenkor általában jön egy harmadik, aki mellett a nő nőnek érzi magát, a férfi férfinak és nem anyának és apának. Akivel azt hiszi, hogy újra boldog lehet. De vajon jelenlegi partnerünkkel már kizárt? Vagy annyi sérelmünk van már vele kapcsolatban, hogy megbocsájthatatlan?
Mi megpróbáljuk újra együtt, nem felmelegítve, hanem új hozzáállással. Legfeljebb ha nem sikerül, azt mondjuk, hogy megpróbáltuk. Mert legegyszerűbb eldobni és mással újrakezdeni, legalábbis rövid távon.
És hogyan? Apróságokkal. A legjobb az egészben, hogy ismerem, ő is ismer engem. Tudjuk, minek örülünk, tehát lényegesen egyszerűbb örömet okozni így egymásnak.
A lényeg az, hogy akarunk-e még örömet okozni egymásnak…
Ildikó
