Nos, ha a kedves olvasó is egyetért, folytatnám a történetemet. Az utazást nem szeretném részletezni, legyen elég annyi, hogy igen fárasztó volt. Megérkezésünk éppen nyár közepére esett. A hőmérséklet körülbelül hasonló a magyarországihoz, viszont a páratartalom – szigetországról lévén szó – sokkal magasabb. Emiatt az embernek olyan érzése van, mintha egy uszodában lenne, csak éppen felöltözve. A reptérről egy busz vitt minket a kikötőbe, ahonnan egy kis hajókázás után a parton a nejem szülei már vártak minket. A buszmegállóban feltűnt valami furcsa. Sokan érkeztünk a repülővel, mégis csak mi ketten a feleségemmel várjuk a buszt? Mint kiderült, tévedtem, csak azért nem láttam a többi embert, mert mögöttünk álltak. Méghozzá libasorban, mint a menzán. Japánban ugyanis az a divat, hogy – legyen szó buszról, vonatról, vagy bármilyen közlekedési eszközről – az emberek érkezési sorrendben, egymás mögött felsorakozva fegyelmezetten várnak. Így felszálláskor nincs vita, tülekedés.
Ami még feltűnt, hogy a sofőrön a nyári meleg ellenére tányérsapka és patyolatfehér kesztyű volt. Japánban egyébként nincsenek csuklós buszok, minden busz kétajtós, a hátsó ajtón történik a fel-, az első ajtón a leszállás. A fizetés úgy történik, hogy a pénzt a sofőr melletti kasszába kell bedobni. A vezetőnél nincs pénz, ezért az összeget pontosan kell fizetni. Akkor sem kell aggódni, ha valakinél nincs pont annyi apró, mert egy automata készségesen felváltja a belehelyezett papírpénzt. Itt szeretném megemlíteni azt is, hogy a japán járműveken nem szokás átadni a helyet az időseknek, várandósoknak. Micsoda!? – hördülhet fel a kedves olvasó, és joggal. Hiszen a japán a világ legudvariasabb népe! Nos, akkor hadd oszlassak el egy tévhitet. A japánoknak csak a viselkedésük udvarias, ők maguk nem. Elmagyarázom a különbséget.
Ha egy magyar ember kedves, udvarias, akkor mindenkivel az. A közértben az eladóval éppúgy, mint a főnökével, vagy otthon a házastársával. Mert ő ilyen. Ezzel szemben a japán ember kedvessége, udvariassága nem mindenkinek szól, csupán bizonyos embereknek. Hogy ennek az okát megértsük, ismernünk kell két fogalmat. Az egyik az „ucsi”, a másik pedig a „szoto”. Magyarul: benn és kinn. Vagy másképpen belső kör, külső kör. A belső kört alkotják azok az emberek, akikhez valami közöm van. Családtag, kolléga, iskolatárs, stb. A külső körhöz tartozik mindenki más. Aki az ucsimhoz tartozik, azért mindent megteszek, ahhoz hűséges vagyok – gondolják ők. Ellenben aki a szoto-ban van, azzal jobb esetben csak közömbösek, rosszabb esetben kissé bunkók. Hát ezért van az, hogy a tini nem adja át a helyét. Mert az az idős ember nem tartozik az ucsiba, nincs hozzá köze. Természetesen kivételek azért mindig akadnak.
Nos, időközben megérkeztünk a kikötőbe. Itt egy hajóba szálltunk, természetesen katonás rendben, ahogy azt kell. Amikor partot értünk, a feleségem szülei már vártak minket. Autóval érkeztek, és kedvesen felajánlották, hogy üljek előre. Szívesen fogadtam el az ajánlatot, mivel a hatalmas autó nagyon csábító volt. Hamar helyet is foglaltam a vezetőülésben. Persze nem szándékosan. Magyarországon megszoktam, hogy az anyósülés a jobb oldalon van. De ez egy japán autó volt. Itt fordítva van. Mint a közlekedés. Ez eleinte nagyon furcsa volt, de nem sokáig törődtem ezzel, mivel a kocsi teljesen lenyűgözött. A légkondi, amely a japán autókban alap, végtelenül jólesett a nyári kánikulában. Automata váltó, beépített navigáció, 170 lóerős V6-os motor, mind simogatták férfi lelkemet. Mivel mindannyian éhesek voltunk, hazafelé megálltunk egy vendéglőnél. Hogy mit ettünk és milyenek általában a japán ételek? Nos, erről a következő cikkben.
Jabandzsin
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
