Nagyon megtörtnek érzem magam. Fél éve volt az esküvőm, egy ritka jó emberrel. Hihetetlenül kedves, szorgalmas, segítőkész, támogató, nagyon szerelmes belém és bármit megtenne értem, a barátaimért, családomért. Egyszerűen ő a tökéletes férfi, akit mindig is szerettem volna férjemnek és jövendőbeli gyerekeim apjának. Csak egy a bökkenő. Nem vagyok belé szerelmes. Nem tudok belé szerelmes lenni.
A szívem még mindig egy másik férfié, akit a gimnáziumban szerettem meg. Kb. 8 éve kezdődött. Elérhetetlen volt először és rengeteg szenvedés, izgalom járt vele együtt. Először amikor megpróbáltuk, szakítottunk egy hónap után. Nem nagyon érdekeltem őt. Rá fél évre – egy évre újból összejöttünk. Hat hónapnyi járás után (ezalatt mindkettőnknek a másik volt az első) szakítottam vele, mert nem éreztem, hogy szerelmes lenne belém. Így nekem túl fájdalmas volt, hogy vele legyek. Fájt, hogy ő nem szeret. Miután szakítottam vele és rájött, hogy mit veszített, rájött, hogy mennyire szeret. Eléggé kivolt, szenvedett. Írta az sms-ket, feljött egy csokor rózsával hajnalban, hívogatott. Nem bírt együtt élni a gondolattal, hogy elveszített.
Rá két hétre beadtam a derekam, és fantasztikus volt érezni a szerelmét, tényleg éreztem. Együtt éreztük! Tudni kell róla, hogy ő elég hirtelen haragú típus. Valamiért ez így alakult ki benne, hogy hamar ideges lesz és ilyenkor csapkodott, rugdosott tárgyakat. Agresszívvá vált, de sosem bántott. Én hihetetlenül érzékeny vagyok és ezt nehezen tudtam tolerálni. Sokszor megalázott, és úgy nézett rám abban a pár percben, mint egy rongyra. De ez csak addig volt, amíg ideges volt. Utána mindig bocsánatot kért. Nagyon rosszul érezte magát ezek miatt. Miattam még járt is mentálhigiénés szakemberhez is, akivel beszélgetett erről. De túl nehéz volt, és szakítottunk.
Utána nagyon depressziós lettem. Volt közben pár kalandom, de mindig is őt szerettem. Egy évre rá újból összejöttünk. Mivel állandóan felmentem hozzá, egy iszogatás/buli után hajnalban kifakadva, hogy mennyire szeretem és vele akarok lenni. Egyszer az egyik hajnali eset után délután felhívott, hogy találkozzunk. És újból összejöttünk. Itt is éreztük a kölcsönös szerelmet. Egy évet voltunk együtt, de utána (véglegesen) azért szakítottunk, mert nem tudtuk eldönteni, hogy mi vagyunk-e egymásnak az igaziak. Úgy éreztük, nem haladunk semerre. És mellette még mindig ott volt a megoldhatatlan idegprobléma.
Utána is hihetetlenül szomorú és gyenge voltam, sebezhető, aki állandóan nyomta az sms-ket, főleg ha ittam, hívogattam is. Azt hiszem, erre mondhatják, hogy őrült szerelem. Állandóan róla beszéltem, másról se tudtam beszélni. Mellé még a sors úgy gondolta, hogy ez nem elég. Állandóan véletlenül összefutottunk/összefutunk azóta is a metrón, buszon stb. Ilyenkor úgy érzem, villám csap a szívembe és annyira megdobban, hogy azt hiszem, elájulok. Remegek és gombóc van a torkomban. Nagyon hiányzik.
Már nyolc éve hihetetlenül szeretem. Négy éve szakítottunk, de mégis így reagálok egy találkozóra. Azóta nagyon nem is találkoztunk. Direkt legalábbis. Egyszer-kétszer még elhívtam kávézni, de amúgy csak ezek a véletlen alkalmak hoznak össze minket. Sokszor ő is mondott dolgokat, ami miatt tudtam, hogy még ő is szeret. Hallottam másoktól, ahogy mindenkinek azt mondta, hogy majd öt év múlva én leszek a felesége. Ez eléggé földhöz vágott. Az esküvőm napján megtudtam, hogy amíg volt egy barátnője, egy másfél éves kapcsolata, végig rólam beszélt.
Állandóan vele álmodok... Szenvedés az ébredés. Hogy lehet szerelmesnek lenni valakibe, akit már annyira nem is ismerek? Négy éve szinte nem is beszélünk/találkozunk. Mégis valahol a szívem mélyén úgy érzem, még ő is szeret, és mintha mi lennénk az a páros, akiket egymásnak teremtettek. Néha nagyon fájt, de mellette voltam a legboldogabb! Most meg amióta a férjemmel vagyok, azóta hiányérzetem van. A szex nem működik, mert nem is vonzódom hozzá. Nem tud mosolyogni, nem tud torkaszakadtából nevetni. (Ez a szülei miatt van, csak belül tud nevetni). Nekem irtó fontos a szerelem, a szenvedély, az érzelem, a mosoly, a nevetés. Ezek jellemeznek engem (leszámítva azokat a hülye időszakokat). De ez vagyok én. És a volt barátommal ez megvolt. És imádtam. Hihetetlenül hiányzik ez az egész.
Most hallom, ahogy már rég megfogalmazódott bennetek, hogy de akkor miért mentem hozzá a férjemhez? Ez elég bonyolult. Lényegében mert ő a tökéletes férj és apatípus, akire mindig is vágytam és nagyon szeret. És most nem mennék bele Édesanyukám életébe, de van hozzá köze, hogy én is szerelem nélkül választottam párt. Úgy éreztem, nem lesz jobb. Nem fog senki más belém szeretni. Elfáradtam. Fájt a szívem. És itt vagyok 24 évesen, fáj a szívem és rengetegszer sírok, amikor nem is lát a párom. Hiányzik a szerelem. Hiányzik a vágy. Hiányzik a volt barátom. Hiányzik a régi énem.
X.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
