Kedves rokoni meghívásnak eleget téve a majdnem 4 éves kisfiammal külföldre utaztunk. Bécsi rokonunk ugyanis meghívott, hogy töltsünk el vele néhány napot a hegyek között, Semmeringen. Ez az ausztriai üdülőhely Bécstől kb. 70 km-re található, gyönyörű, hófödte hegyek között, vagyis igazi paradicsom a téli sportok szerelmeseinek. Az utazásra való felkészülés nem volt zökkenőmentes, ugyanis mivel viszonylag hirtelen döntöttem el, hogy Csabi is jöjjön, későn kaptam észbe, hogy neki se személyi igazolványa, se útlevele nincs. Mindez 1 héttel a tervezett indulás előtt történt.
Végül hosszas telefonálgatás után kiderítettem, hogy a helyi okmányirodában ugyan nem csinálnak sürgősséggel útlevelet, viszont a központiban akár 1 nap alatt is. Az ideiglenes személyi igazolványnak is utánanéztem, hogy lehet-e vele utazni, de teljesen ellentmondó információkat olvastam a neten, az okmányirodában pedig nem tudták megmondani. Úgy gondoltam, jobb biztosra menni, nehogy a határon leszállítsanak a buszról. (a vonatról tudtam, hogy ott Hegyeshalomnál bizony megnézik az igazolványokat, a buszról nem volt tapasztalatom) Ovi után fogtam hát a gyereket, és elcaplattunk a Visegrádi utcába. Szerencsére nem voltak sokan, nagyjából fél óra alatt elintéztük az egészet, másnap meg is kaptam az útlevelet. Így érkezett el utazásunk reggele.
A „fapados” busz indulásának időpontja reggel 7 órára volt kitűzve. 6 órakor nagy nehezen kitámolyogtam az ágyból, és akkor vettem észre, hogy éjszaka (valamikor 1 óra tájban) sms-t kaptam a „fapados” cégtől, miszerint 7 óra helyett háromnegyed 9-kor fog indulni a busz. Még szerencse, hogy mindez nem a helyszínen derült ki, és nem kellett 2 órát várnunk a hidegben.
Utólag kiderült, hogy a sofőr lebetegedett, és másikat kellett berendelni. Felhívtam a rokonunkat, és mondtam, hogy kb. délre fogunk odaérni, ő meg megígérte, hogy kijön elénk a stadionhoz, ahol a busz végállomása volt. Azonban úgy alakult, hogy mégsem ért ki, és megadta az instrukciókat, hogy melyik buszra szálljunk föl, amelyik kb. 2 saroknyira tesz le az utcájuktól, és ott fog várni a megállóban. Igen ám, de elfelejtettem megkérdezni, hogy melyik irányba is szálljunk föl, és mi a megállónak a neve, ahol le kell szállni. Végül is sikerült megtalálni a helyes irányt, és csak egy megállóval mentünk tovább a kelleténél, úgyhogy viszonylag zökkenőmentesen megérkeztünk Bécsbe.
Az eredeti tervek szerint másnap, azaz vasárnap utaztunk volna tovább Semmeringre, de aznap ónos eső esett, és így eltoltuk 1 nappal az utazást, hátha akkor már járhatóak lesznek az utak. Cserébe elmentünk a Rathaushoz (Városháza), amelynek 1 része a síszünet idejére be volt rendezve játszóháznak, ráadásul teljesen ingyenes volt. Az egyik nagyobb teremben játszhattak a nagyobb gyerekek, rengeteg féle társasjáték közül válogathattak, a másik teremben le volt terítve egy nagy játszószőnyeg a kicsiknek. Volt ott kisház, autók, építő-, és plüssjátékok tömege, még egy mászóalagút is.Másnapra szerencsére járhatóak lettek az utak, így elindultunk Semmeringre.
Egy gyönyörű szép szállodában volt a szállásunk, csodálatos panorámával. Nekem legjobban a kilátás tetszett, a hófödte hegycsúcsok pazar látványt nyújtottak. A fiamnak meg a játszókuckó volt a kedvence, mert ez is volt a szálloda földszintjén. Meg is értem, mert neki az autók a mindene, és ott egy nagy doboz csak autókkal volt tele. Minden reggel már reggeli előtt lementünk oda,ott eljátszott vagy 1 órát, utána mentünk reggelizni. Magyar családokkal is találkoztunk, sőt mi több, az egyik pincér is magyar volt.
Svédasztalos reggeli és vacsora volt, természetesen mindenből a legjobb, legfinomabb. (volt külön gyerekmenü is) A fiam kapott a rokonunktól egy műanyag szánkót, ezzel szánkózott minden délelőtt a közeli dombon. Sajnos az utolsó előtti napon valahogy hó került a cipőjébe, gondolom amikor fékezett a lábával, felverődött a hó, és a harisnyája csurom víz lett egészen a lábszáráig. Természetesen nem szólt, én meg ugye nem vettem észre, így aztán a visszaút reggelére összeszedett egy jó kis megfázást.
A délutáni alvás után (amelyet természetesen nem vitt túlzásba) pedig a szálloda medencéjét teszteltük. Itt egész sokat ügyesedett a kiskölyök, mert bár a Balatonon már hozzászokott a vízhez, most első nap még csak a 90 cm-es gyermekmedence „fellépő” részén volt hajlandó közlekedni, hiába vittem neki karúszót meg úszógumit is. Később aztán egyre bátrabb lett, és odáig merészkedett, hogy a karúszóval bejött a mély vízbe is. Mivel most volt először külföldön, természetesen szokatlan volt neki a német nyelv, többször meg is kérdezte: „anya, ezek hogy beszélnek?” Viszont megtanítottam németül köszönni! Egyszer fölmentünk a sílifttel a hegy tetejére, természetesen ez is nagyon tetszett neki.
A négy nap sajnos hamar eltelt, én maradtam volna még úgy 1 évig J Visszafelé én vezethettem a kocsit az autópályán, ami nagy szó nekem, mert itthon még soha nem vezettem autópályán. (másfél éve van jogsim) A sztrádán nem is volt semmi gond, csak amikor beértünk a városba, akkor nem tudtam elindulni a piros lámpánál. Hiába Suzuki mindkét kocsi (enyém is meg a rokoné is), valahogy mégis más, nem tudtam megszokni. Hát ez van. De legalább nem törtem össze! Még eltöltöttünk egy rövid napot Bécsben, aztán másnap irány Budapest.
Szegény fiamnak volt egy kellemetlen élménye a buszon. Fél 12-kor indult a busz, de Csabi már olyan álmos volt, hogy indulás után 5 perccel bealudt. Remek, gondoltam, így könnyebb lesz kibírni a 3 órás utat. Próbáltam úgy fordítani, hogy a feje az ülésen, a lába az én ölemben legyen. Nem is volt ezzel semmi gond, kivéve mikor a határhoz értünk, a sofőr valamiért nagyot fékezett, a gyerek meg legurult a padlóra, hiába kaptam utána. Szegény rögtön föl is ébredt, és természetesen annyi volt a délutáni alvásnak. Kemény 45 percet aludt, de legalább nem sírt. Végül élményekkel gazdagon megrakodva érkeztünk vissza Budapestre erről a felejthetetlenül szép utazásról.
hópelyhecske77
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
