Az előzmények itt olvashatók.

Budapestiek vagyunk, nem kell részleteznem, mekkora előnyt jelentett ez a fejlesztések és az iskolák szempontjából, többször téma volt már itt a siralmas helyzet. El kellett mennünk a Tanulási Képességeket Vizsgáló Szakértői Bizottsághoz, először hatéves kora előtt valamivel, aztán a beiskolázás előtt. Közölték már első alkalommal, hogy integrálható a fiam, de a kerületünkben nincs olyan iskola (ovi sem), amit ki tudnának jelölni. Keresgéljünk esetleg a szomszéd kerületben. Illetve jókat mondanak a szülők X suliról, de hivatalosan nem ajánlhatják (alapító okiratában nem szerepel ép értelmű autik integrálása). Körzetibe fel kell venni, de azt nagyon nem ajánlják (erős, poroszos suli, magas osztálylétszámok). Idén aláírásgyűjtés kezdődött a kerületünkben ép értelmű autikat integráló oviért és iskoláért, kíváncsi vagyok, lesz-e belőle valami.

Először a környékünkön levő, jó hírű (azaz ismeretségi körből több gyerek jár oda és elégedettek) Y suliba látogattunk el. Vittem az amúgy igen jó szakvéleményt, a gyerek gond nélkül gyártotta a papírtélapót a többiekkel a szomszéd teremben, az igazgatónőtől azonban csak szájhúzogatást kaptam. Ezek után kicsit kétségbeestem: mi van, ha mindenhol ez lesz?

Elkezdtem az alternatív sulikat felkutatni (a „Van másik iskola” rendezvényt tudom ajánlani, sajnos 2013 novemberében volt, remélhetőleg lesz jövőre is). Kénytelenek voltunk belátni, hogy hiába lakunk Budapesten, a távolság itt is távolság, nem tudom másfél órára levő iskolába (azok között találtam szimpit és még épp megfizethetőt) hurcolni nap, mint nap P.-t. Neki se jó, nekem a munkával nem lehet összeegyeztetni, férjemnek szintén nem, ja, és van egy másik gyerekünk is. Nyilván nem kevesen vannak, akik rendszeresen utaznak ennyit, mert nincs más választásuk. Mi azonban nem akartuk, hogy feladjam a munkám. P. van olyan jó állapotban, hogy – nagymamai segítséggel, a BHRG-s fejlesztésekre ő vitte nagycsoportban heti egyszer ebéd után az oviból – lehetett mellette dolgozni az utolsó két oviévben, nem kéne ezt borítani, mert több hátrány lenne belőle, mint előny. Ja, és ha nem dolgozom, az altersulira is nehezen jönne össze a pénz, úgyhogy csak kéne valamit találni az állami rendszerben.

Következőnek csekkoltuk a már említett X sulit. Ez a kerület másik végén van, nem ideális, de még bevállalható távolságra. Megtudtam ismerőstől, hogy korábban gyógypedagógiai osztályok is voltak (bár ez nem tudom, pontosan mit takart), ezért a tanárok „hozzá vannak szokva” az átlagtól eltérő gyerekekhez. Plusz most is van kis létszámú osztály – egy bizonyos dologra specializálódva – de tudott, hogy ezekben az osztályokban mindig van 1-2 auti vagy más problémájú gyerek is. Mozgásfejlesztés a suliban szintén elérhető, elsőre tehát csupa jó infó. Elmentünk nyílt napra (szerencsénk volt, hogy korán – decemberben – volt), mind a három leendő párhuzamos osztály tanítójával beszélgettem. Mindegyik tudta, mi az Asperger-szindróma, részükről ez önmagában semmi gondot nem jelentett. Súlyos magatartásproblémás gyereket viszont nem tudnak/mernek bevállalni (ezt már az igazgató-helyettes mondta). Anyagát bekérték (ha komolyan érdeklődünk), hívtak iskolaelőkészítő-foglalkozásra, hogy megnézhessék, milyen a gyerkőc, mehet-e sima osztályba, vagy esetleg kell a kis létszámú. P-nek is tetszett a bemutató, plusz a foglalkozások is, közölte, hogy szívesen járna ide, különösen szimpi volt az egyik tanító néni – neki is, nekem is. Nagy tapasztalattal rendelkezett, határozottnak és következetesnek tűnt, emellett kedvesnek. Fontos volt az is, hogy úgy éreztem, szót tudunk érteni egymással. Szerencsére ő és az ig. helyettes is egyetértettek abban, menni fog P-nek a normál osztály. Eldöntöttük, hogy ez lesz a befutó suli.

A szakértőiben persze végül a körzetit jelölték ki neki, hiába mondtam, hogy tárt karokkal várják X-ben. Teljes volt mindenhol a káosz, akkor zajlott a suliállamosítás (X-ben ezért nem mertek befogadó nyilatkozatot adni). Fel kellett hívnom a helyi KLIK-vezért, engedélyezi-e X sulit a körzeti helyett, szerencsére ez az ügy simán ment. Augusztus végén még leültem az ofővel egy külön elbeszélgetésre, hogy mire érdemes külön figyelni a gyerekkel kapcsolatban.

Többször beszélgettünk P-vel a suliról, próbáltuk ráhangolni, hogy ősszel már oda fog járni. Szerencsére el tudta mondani a félelmeit: nem szoktam meg még azt a helyet, nincs ott egy barátom sem. Elérkezett az első nap, igyekeztem felvázolni a teljes forgatókönyvet, hogy felkészülhessen, és minden zökkenőmentes legyen. Egy valamit felejtettem el, hogy az iskolai ünnepség a Himnusszal kezdődik. Kissé aggódtam, mi fog történni a „balsorsánál”. P. ugyanis rosszul van az ilyen jellegű hirtelen –jobb kifejezést nem találok rá – kitörésektől. Végül csak egy látványos fülbefogás lett belőle, valószínűleg nem is tűnt fel másnak, csak nekem.

Az iskolai életet hamar megszokta.  A cuccok menedzselése… á, azt inkább hagyjuk, szerintem nem csak aspikat érintő probléma. Azért van fejlődés az év elejéhez képest. Rendet is nehezen tart maga körül, napközis tanító szerint „általában úgy néz ki a környéke, mintha tornádó söpört volna végig, de ha megkérjük, szépen elpakol”. Nem tud „szépen ülni” vagy állni (karácsonyi műsor és egyéb rendezvények alkalmából iszonyú tekergőzéseket bírt előadni), de ez senkit sem érdekel (az órát nem zavarja, nem hangoskodik.). Értékelem, hogy a lényeges dolgokat tartják szem előtt a tanítók, nem nyaggatják feleslegesen (nyilván valami elvárás van, azt betartja).

Tanulással minden rendben, ofő szerint is. Most csak az írásra térnék ki, jelentem élvezi, hogy írni tanul és gyönyörűen ír! Hogy mi a gyönyörű, az relatív, én teljesen elégedett vagyok vele. Rendezett, olvasható (posztírás közben a félévi értesítő is megérkezett, írás: jól megfelelt). Mondjuk a matekfüzetben a számokat inkább határesetnek tekintem, de ezért sem kapott soha negatív jelzést, hiszen a lényeg, a feladat jó. Szívesen megy iskolába és semmi stressz nincs benne a tanulás kapcsán. Versmondás osztály előtt lazán, izgulás mit jelent (kérdeztem, izgultál?), nem is érti… Ofő azt is elérte, hogy minden nap szeretne szorgalmit csinálni, beépült a napirendbe (de ha fáradt, nincs gáz, nem csinál és kész). Heti kétszer szenzoros integrációs terápiára jár, az a kedvenc „tantárgya”.

Eleinte kisebb gondot okozott, hogy nem voltak még barátai, és az udvaron kolbászolva nagyobb gyerekekkel próbált kommunikálni. Azért van egy sajátos stílusa. Kapott egyszer verést is, de főként csúfolták (ez leginkább a délutáni ügyelet alatt fordult elő). Szerencsére november tájékára kialakult egy kis kör, ahol jól érzi magát, ismét van egy barátja, akihez nagyon kötődik. Spéci témáit, mint pl. a buszok rendszámtáblái vagy, hogy melyik templom milyen stílusban épült, elvétve nyomja odabenn, tudja, hogy ezt otthon kell kiélnie, illetve azzal, akit szintén érdekel. Van pár bajkeverő az osztályban, de simán megvédi magát, volt már, hogy mást is megvédett.

Ez még csak az első félév volt, az út elején járunk (és hol van még a kamaszkor?). Problémáink is vannak persze bőven, de ez a poszt most nem erről szól. Csak szerettem volna megosztani, hogy érdemes fejleszteni, van eredménye. Nyilván szerencsénk is volt sok mindenben (pl. jó ovi elsőre), de ez önmagában nem elég. És vannak jó oktatási intézmények, remek pedagógusok, fejlesztők, sajnos nagyon nem egyforma eséllyel mindenkinek, de vannak. Köszönöm ezúton mindegyikük munkáját! És talán a legfontosabb, ami nem maradhat el: a nehézségek mellett elképesztően sok örömünk van a fiunkban.

Brit tudós