Kamaszkori tündérmeseként indult a miénk. Férjemmel egy gimibe jártunk, kiskamaszként szerelmesek lettünk. Minden szépen alakult, ahogy a nagykönyvben: szerelem, tanulás, egyetem, eljegyzés, házasság, lakás. Ahogy „kell”. Rózsaszín köd egészen a gyermek-kérdésig. Nagyon szerettünk volna, de valamiért sokat váratott magára a babánk. Két év mindenféle kálvária után (amelyre most nem térnék ki) végül várandós lettem. Nagyon boldogok voltunk, minden újra „rózsaszín” lett. Szépséges, problémamentes 9 hónap volt, sok vizsgálattal, de mindig negatív eredménnyel. Úgy tudtuk, hogy a világ legegészségesebb gyermekét várjuk.
2011 augusztus 4-én, hajnali 4:32 perckor aztán megérkezett Kristóf. Rövid, de intenzív néhány órás vajúdás után örömmámorban úsztunk, szülők lettünk, gyönyörű szőke, álmos szemű kisfiunk született. Minden remekül ment egészen 11 óráig, amikor is a PIC vezető főorvosa megjelent a szobámban, ahol vártam, hogy kihozzák hozzám Kristófot. Mindenféle szörnyűségről kezdett beszélni, hogy beteg a baba, meg nagy baj van, és hogy lélegeztetőn van, és hogy mindjárt jön érte a Cerny mentő és viszi a Kardiológiai Intézetbe, mert szívbeteg, de nem tudják pontosan, hogy mi a baj. Nem tudtam, hol vagyok, annyit tudtam megkérdezni: De ugye megmarad? A válasz elkeserítő volt: Nem tudjuk…
Hívtam a férjem, könnyek között tagadta, hogy a mi babánkkal lenne baj, biztosan csak tévedés, ezt ismételgette. Ekkor már a csecsemőintenzív felé mentünk, már ott állt értetlenül a szülészorvosom is, és csak néztük, ahogy Kristóf pici, szürke testét átteszik a mobilinkubátorba, csövekkel, infúziókkal. A főorvos ment vele a mentőben, a férjem utánuk, én pedig maradtam vért adni és összekaparni magam.
Kora délután aztán kiderült: nagyér transzpozíció. Ekkorra már túl volt egy katéterezésen, a főorvos asszony lukat ütött a kamrái közé, hogy keveredjen a vér, és kitágította a gyorsan záródó Botallo vezetékét, hogy fenntartsák a magzati keringés egy részét. Nagyon kedves és empatikus volt, ahogy a férjemnek elmagyarázta, hogy ez egy ritka, az élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenesség, műtétre lesz szükség a baba 7-14 napos kora között, ami sok kockázattal jár, de egy ismert, régóta alkalmazott eljárással helyrehozható a betegség.
Aznap megnyílt alattunk a föld. Hogy lehet egyetlen nap ennyire szép és ennyire borzalmas egyszerre? Hova kerültünk? Szívbetegség? Hiszen mindenki egészséges a családban! Nem is hallottunk még ilyet, sőt még a Kardiológiai Intézetről sem hallottunk azelőtt. Nem értettünk semmit, annyit tudtunk, hogy Kristóffal nagy a baj, és most nagyon helyt kell állnunk érte. Elkezdtem fejni 3 óránként, hiszen ez volt az egyetlen kézzelfogható dolog, amivel segíteni tudtam rajta. Augusztus 7-én kiengedtek a kórházból, 8-án költöztem az anyaszállóra. Végeláthatatlan napok következtek: fejés, imádkozás, és a nap fénypontjai a Kristóffal töltött időszakok. Akkor nem fájt semmi. Éneklés, cirógatás (ölbe nem vehettem az infúzió miatt), lopott mosolyok fotózása, boldogság, hogy él, hogy eszik, és szépen gyarapszik. 2870 grammal született és 11 napos korára 3140 g volt. Ahogy közeledett a műtét, mi egyre idegesebbek voltunk, őszintén szólva szerintem nem sok kellett volna, hogy összeomoljunk, de a jelszó az volt: nem sírunk! Minden rendben lesz, nincs más választás!
Először úgy volt, hogy augusztus 12-én, egy pénteki napon műtik, de valamiért jobb kamrai tágulata lett, és nem merték bevállalni a műtétet a hétvége előtt. Azt mondták, nem tudják, hogy újra tud-e majd indulni a szív műtét után, így lehet, hogy motorra kell tenni (amin csak néhány napot tölthet el), ahhoz viszont csak hétköznap tudnak elegendő embert biztosítani. Szörnyű volt belegondolni, de valahogy megnyugodtunk, hogy elhalasztották. Megmagyarázhatatlan azóta is, de már nem voltunk idegesek, és 15-én, a műtét reggelén valahogy Kristóf is nyugodt volt. Aludt szépen, aztán, amikor jöttek érte, szemlélődött. Együtt mentünk vele az ötödik emeletre, ott még megpuszilgattuk, megsimogattuk és egy kedves nővérke azt mondta: ne aggódjanak, vigyázunk rá! Soha nem felejtem el sem Kristóf arcát, sem a nővérkéét, amikor betolták a babát.
Pontban 2-kor, öt borzalmasan lassú óra után, megjelent a sebész professzor úr a negyedik emeleti váróban: Kész vagyunk, sikerült a műtét! Potyogtak a könnyeink, azt kérdeztem: Dobog a szíve? Válasz: Igen! Magától! Nem kellett motorra tenni! Felszabadultunk, boldogan vártuk, hogy láthassuk az ottani TV képernyőjén. Ki volt terítve szegénykém, de élt és küzdött, gyönyörű volt, büszkék voltunk rá!
A felépülés innentől szépen haladt a maga útján: két nap után bezárták a mellkasát, augusztus 20-án este 9-kor levették a lélegeztetőről, 24-én lekerült az intenzív osztályra, ahol először megengedték, hogy megszoptassam, majd 26-án a sima osztályra költözött, és augusztus 29-én, hétfőn délután végre HAZAHOZHATTUK!
Egy apró szívburokbeli folyadékgyülem miatt még visszakerültünk két hét elteltével hat napra a GOKI-ba, de az már átvészelhető volt.
Azóta jól van! Nyolc hónapos koráig szedett gyógyszert. Most 21 hónapos, fut, rohan, beszél. Nagyon okos, huncut kis törpe. Félévente kontroll, legközelebb júliusban. Minden értéke szép, javuló tendenciát mutat, már a szívzörejek is csak nagyon tompák. A kardiológus szerint ez mindenképpen jó, bár 15 évre előre nem tud jósolni belőle. Figyelni kell a billentyűket és a koszorúereket, de bármi is adódik, idézem „mindenre lesz megoldás”.
Boldogok vagyunk, lassan tompulnak a fájdalmak, kezdünk megnyugodni. Érteni még mindig nem értjük, és a visszaemlékezés mindig megrázó, feldolgozhatatlan, de sokat tanultunk e számunkra ismeretlen világ megismerésével. Többek lettünk, másképp látjuk a világot, nagyon értékes orvosokat, szülőket és gyerekeket ismerhettünk meg.
Kistesón gondolkodunk, de bevallom, félünk. Nagyon. Várunk.
Évi
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
