Némileg rettegve készültem a szülőire. Meg kicsit várakozással. Egyrészt oda-vissza másfél óra utazás. Ez szuper, mert addig zeneterápia van. De másfél óra! Csak az út és akkor még a mondandó. Odafelé minden szuper. Gyerekmentes szabadság. 

Az ofő jófej, NagyFiú jó helyen van úgy fest. Kicsit épp megnyugodni készültem, mikor Kedves ír, hogy otthon reménytelenbe fordult minden. Téptem, mint a szél, de a 40 perc, az akkor is annyi. 

Hazaérek, felrántom az ajtót, berontok a fürdőbe, amikor is PiciLány meglát. Még egy utolsó krokodil könnycsepp, de a szeme már mosolyog, aztán a szája is fülig. Kimegyek. Megint bömbi. Bemegyek, mosoly. A negyediknél levontuk a végleges következtetést. Kis piszok! És enni sem volt hajlandó Kedvessel! Első dackorszak. Vagymiafrász.

Végül NagyLány szülőijére sem jutottunk el, ahogy KicsiFiúét is kihagytuk. Jött is a fejmosás. Mindkettőnket felhívott az iskolatitkár, hogy be kell menni a suliba aláírni mindenféle papírokat. A sulititkár. Mert nem voltunk szülőin és másnap nem néztem meg az üzenőt. Hát jó. Ha legközelebb problémám lesz a K. Tanárnővel, majd megüzenem a titkárságon.

Azok a rémfontos, határidős aláírnivalók a szokásosak. Ügyeletet kérek-e, hányig lesz a gyerek suliban és feltehetik-e a fészre a fotóját. NEM. 

És ha díjat nyer? Akkor sem. Majd ha akarom én felteszem történetben max. ha a gyereknek fontos lenne, de ne legyen. Újságolja el a szomszéd kissrácnak meg a nagyiknak és a boltban...

A reggelek továbbra is jól mennek. A katasztrófa nap azért megvolt. Ott letisztáztam, hogy kinek mikor van joga befoglalni a fürdőt. A sorrend logikus. Minél messzebb a suli, annál előbb. A születési sorrend ugyanez, hát nem bonyi megjegyezni.

Az esték neccesebbek. De csak a fiúkkal. KicsiFiú folyik szét a szőnyegen, hogy ő nem bír mozdulni ezért nem pakol be és biztosan nem bír megfürdeni. Persze öt perce még, mint a búgócsiga...

NagyFiúnak könyörgés, hogy 11, nem később! Hétvégén sem. Az alvás élettanáról már kismillió előadást tartottam neki. 

A sulitól még mindig lelkes. Jófej tanárok, jófej osztálytársak. Ami mázli, mert 14 a létszám. 

Mindig mondom, hogy semmi nem történik ok nélkül. Az sem, hogy asztalos szak nem indult, így szakácsnak tanul. Már 8 évesen tök egyedül csinálta a palacsintát. Én csak ültem, néztem. Hetedikben meg húst fűszerezett már kútfőből, és isteni lett mindig. Két játékkonyhája is volt. Az elsőt két évesen kapta. Nem véletlenül, szóval jó ez így. 

A gyerekeken megint meglátszik, hogy Kedves itthon van. Mindenki kisimultabb. Gondolom velem kezdődik a sor és ez viszi magával a többieket. Nagyon igyekszem magamat boldoggá tenni, mert ez a legfontosabb. Minden belőlem indul. Ezért aztán pénteken virslit főztem ebédre és festettem a rumlis lakásban. Hogy ne zavarjon mindez, egyszerűen nem néztem hátra és zenét hallgattam. A kép szinte kész. Még egy ilyen nap és lógathatom fel. Az nagyon juhuhúúú lesz ám! Vajon egy hét alatt összehozom? Akkor a féléves évfordulóra meg is lenne, hamár a születésre nem jött össze.

Mivel szeptember, így döntésemhez hűen belekezdtem a plusz kilók kinyírásába. A kaja stop jól megy. Mondjuk az jól szokott. Mindent eszem, csak keveset és nem akármikor. Az ugribugriban már nem annyira jeleskedem. Se idő, se kedv. Végül PiciLányt kezdtem szórakoztatni, ami babás mamatornában végződött. Hát így sokkal szórakoztatóbb. Lájti kis semminek tűnik, de azért nem az. Kettlebell 8 kilóval. Hihi.

Azt tűztem ki magamnak, hogy a Volbeat koncertre visszaszerzem a terhesség előtti versenysúlyomat. Heti egy kiló mínusz szerintem vállalható.

Nem biztos, hogy a mostani helyzetben a koncertjegy a legfontosabb kiadás, de az. Nekem legalábbis. Bármiről lemondok, de erről nem. 

Tanulva PiciLány kajadacából és meghallgatva a védőnőt, minden nap kóstoltatunk. 

Értsd: egy nyalás valami, az íze miatt, amikor mi is eszünk. Jó mókának tartja és írtó cuki pofákat vág! Elválasztani nem akarom, csak a lehetőséget, hogy néha nyugiban leléphessek. Hamár a cumisüvegből nem fogadja el azt, ami az enyém, akkor hátha kanálról valamit. 

Jutott a hétvégére egy kis vikinges progi. Na jó, nem az, de egy kicsit. Minden szeptemberben van hagyomány őrző hétvége. Jellemzően valamilyen római-barbár elnevezéssel. Szeretjük. A gyerekeknek a kardozás a lényeg. Mi meg tátjuk a szánkat az ékszereknél, a kovácsnál (ott nagyon) és mindenhol van kérdésünk. Én nagyon irigylem azokat, akik ott sátraznak a nagy nomádságban a rendezvény ideje alatt, bemutatva hogyan is éltek kb ezek a népek. Ez az, ami hiányzik az életemből! És erre most hétvégén döbbentem rá. Mindig csak vágyakozva néztem a csapatokat. Most viszont motoszkálni kezdett bennem, hogy ez bizony felkerül a bakancslistámra a fesztiválon dolgozás mellé.

Kedvessel nekiültünk egy sorozatnak. A semmi közepén. Ez a címe. Akinek min. 3 gyereke van, annak kb kötelező. Nálunk meg pláne. A középső gyerek olyan, mint KicsiLány. Hasonlít is meg a személyisége is. Semmi túlzás nincs benne.

A kamasz fiú viselkedése is erősen hajaz NagyFiúra, de azért az egy általánosabb karakter. Bárki meglátja benne a saját kamaszát.

Szóval a sorozatban elhangzott két nagycsaládos anyuka között egy ilyen beszélgetés:

-Néha azt érzem, hogy elszaladnék és soha nem jönnék vissza. Éreztél már így?

-Persze! Néha napjában többször is!

A vasárnapról többet nem is mondanék.

Nanta