Minden úgy kezdődött, hogy 2015 őszén az egyik hajnalban pozitív lett az a bizonyos teszt. A terhességem teljesen tankönyvi, mondhatni eseménytelen volt. A havi egyszeri terhesgondozásra a kerületi rendelőintézetbe jártam, az ultrahangos vizsgálatokat pedig magánúton intéztük. Az első ultrahangok egy héttel kisebbnek mérték a babát, mint az utolsó menzesz szerint kellett volna lennie, így a védődőm az előbbiek alapján számolta ki a szülés várható idejét. Az utolsó hónapban hetente, majd végül kétnaponta jártam ctg-re, de egyik sem mutatott semmilyen aktivitást.
A manuális vizsgálat során is minden alkalommal teljesen zárt méhszájat állapítottak meg. Eljött a terminus betöltésének napja, amikor már nem a rendelőbe, hanem a kórházba kellett mennem vizsgálatra. Itt az ultrahang a lepény erős meszesedését mutatta, és a babát is nagynak mérték (főleg a fejét). Készült egy ctg is, de szokás szerint az semmilyen fájást nem jelzett. A kórházban ezután azt javasolták, feküdjek be, mert meg kell indítani a szülést.
A védőnő által kiszámított nap szerintük nem volt jó, a menzesz időpontját kellett volna figyelembe vennie, így egy héttel már többet időzött bent a gyerek, magyarán túlhordtam. Csalódott voltam, úgy indultam neki reggel, hogy van még egy hetünk, hátha megindul magától, de nem vitatkoztam. Hazamentem, összecsomagoltam és a férjemmel visszaindultunk, jelentkeztünk a szülőszobán.
Újabb ctg készült, de mivel ennek sem volt olyan eredménye, amit vártak, kijelöltek nekem egy ágyat a nőgyógyászati osztályon. Az orvosok döntése alapján kaptam még egy napot, de mivel nem indult meg a szülés, este 10-kor felhelyeztek egy ballont, hogy beindítsák a folyamatokat. Éjjel még aludtam pár órát, majd hajnalban arra ébredtem, hogy mosdóba kell mennem. Mire kiértem, éreztem, hogy ez nem a megszokott dolog, bár az első gondolatom az volt, hogy biztos bepisiltem. Sajnos könnyű volt rájönni, hogy ez bizony nem vizelet, mert a magzatvíz zavaros, zöldes színű volt.
Riasztottam a férjemet, hogy induljon be a kórházba, én meg összecsomagoltam, amire a szülés közben szükségem lehetett, és fél hatkor jelentkeztem a szülészeten. Befektettek az egyik szülőszobába és rám csatolták a gépet, hogy figyelje a baba szívhangját és a fájásokat. Az éjszakai ügyeletesek elköszöntek, kérték, legyek türelemmel, műszakváltás van, de ha baj van, szóljak nyugodtan. A közben beérkező férjemmel így vártunk és bűvöltük a görbéket a papíron.
A fájások rendszertelenül és elég gyengén érkeztek. Beérkezett a nappalos műszak, az orvos megvizsgált, és kiderült, nem tágulok semmit. Ezért az engedélyem után bekötöttek oxitocint, aminek hatására az addig jelentkező fájásaim gyengülni kezdtek. Minél magasabb volt a cseppszám (120-ig jutottam), annál jobban estek vissza a fájások. Már délután egy óra volt, mikor az újabb manuális vizsgálat után úgy döntött az orvos, hogy császármetszésre lesz szükségünk, mert a folyamatok semmit nem haladtak.
A császármetszés
Betoltak a műtőbe, ahol a legrosszabb rész a gerincbe szúrás volt, ugyanis nem sikerült elsőre eltalálni a megfelelő pontot. Végül a sokadik szúrás után meglett a kívánt hatás és pár perccel később már kint is volt a baba. Megmutatták, majd elvitték, hogy rendbe tegyék. Kicsit később visszahozták egy puszira, és mivel én még mindig lekötözve feküdtem, az újdonsült apuka kapta a kezébe. Az volt a legszebb pillanat, mikor kifelé toltak a műtőből és megláttam őket együtt. Akkor tudatosult, hogy tényleg család lettünk.
A baba négy kilóval és 56 centivel született. Rákérdeztem, mi siklott félre és miért volt szükség a császárra. Kiderült, hogy az egyébként is nagy feje nem illeszkedett be. Három éjszakát töltöttünk bent együtt a kórházban, és mehettünk haza. A műtétből szerencsére könnyen felépültem, ezért egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak a történtek.
Csodabogár
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
