Hógyereknek nem volt könnyű terhessége: hat hónapig hányt, a szüléskor pedig nyolc kilóval volt kevesebb, mint a teherbe esés előtt. A szülés a magzatvíz elfolyásával kezdődött, ezt követően a szülésznő tanácsára a kórházban folytatódott a vajúdás.
Később, miután nem tágult a méhszáj, oxitocint kötöttek be, a szülésznő és az orvos pedig a fájásszünetekben négykézláb vagy fekve hallgatták a baba szívhangját, hogy a kismama a neki kényelmes testhelyzetben szülhessen.
Tizenkét év közös élet után úgy döntöttünk, hogy belevágunk az utódnemzésbe. Egyszer beszélgettünk csak róla, nem voltak órán át tartó megbeszélések, hogy ki hogyan képzeli, csak egyszerűen én felvetettem, hogy szeretném már, a párom meg annyit mondott, hogy ok, vágjunk bele. Az első hónap, amikor nem védekeztünk egy kétcsíkos teszttel zárult. Ekkor megijedtünk, de nagyon. Hogy lehet, hogy ez csak ennyi? Elkezdjük és már itt is van? Még csak most hívtuk. Nehezen fogtuk fel, hogy miközben mások hónapokig, évekig próbálkoznak, hőmérőznek, nyákot néznek, Isten tudja, mi mindent megtesznek a siker érdekében, bennünk megfogalmazódott egy kósza gondolat és hamarosan a kezemben tarthatom az eredményt.
A terhesség szó szerint terhes volt, 6 hónap hányással, 12 kg fogyással. Ebből 4 kg jött vissza, így mínusz 8 kilóval mentem szülni.
A lányunk 2008. június 7-én 18.35-kor született 2,5 óra alatt, 2880 grammal és 52 centivel. 4-ére voltam kiírva, de a fogadott orvosunk azt mondta, hogy ez a leányzó még nem igazán akar megszületni, akár két hetet is csúszhatunk. Tudtuk, hogy a dokink szabira megy 16-ától, és mivel mindenképp szerettünk volna nála szülni, ezért bevetettünk néhány házi praktikát, hogy a kisasszony addig megszülessen. Egy kis természetes prosztaglandinnal segítettünk, illetve rengeteget beszélgettünk a lányunkkal arról, hogy elő kéne bújnia lassacskán, ha találkozni szeretne a bajszos doktor bácsival, akinek a hangját hallhatta bentről heti rendszerességgel (a dokink aki pszichiáter-hipnoterapeuta is a nőgyógyász szakvizsga mellett, hetente tartott relaxációs csoportot a kismamáknak, ezen én is részt vettem, amikor csak tudtam).
A gyermekünk meghallgatta kérésünket, 6-án reggel beindultak a fájások. Ezek teljesen rendszertelenül jöttek és nem is voltak erősek, azt hittem, hogy még van néhány napunk a szülésig, de örültem is, hogy legalább már történt valami. Jóslóim soha nem voltak, azt sem tudtam, azok mi fán teremnek. Este beültem egy kád meleg vízbe, hogy meglássuk, elmúlnak-e vagy lassan pakolhatom a kórházi cuccokat, amit persze a végére hagytam, mondván, én még úgysem szülök egy ideig. Nem múltak, de nem is váltak rendszeressé, nem erősödtek. Párom nagyon későn ért haza, ezért csak éjfél felé tudtunk lefeküdni aludni. Mondta, hogy legalább addig pihenjünk, amíg nem kell indulnunk, én pedig kinevettem, mert ugye ebből nem lesz még gyerek. Fél 4-kor arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz.
No, ennek már fele sem tréfa – gondoltam. Kelthetem fel a szülésznőm, hogy megkérdezzem, mit csináljunk. Ő azt mondta, hogy irány a kórház, elfolyt magzatvízzel nem téblábolunk otthon. Felkeltettem a párom, összepakoltunk (semmi nem volt még összepakolva a túlhordás ellenére sem), majd irány a kórház. Miután megérkeztünk, készült egy NST, majd reggel 7-kor megvizsgált az ügyeletes orvos. Egyujjnyira volt nyitva a méhszáj, viszont addigra a lányunk belekakilt a magzatvízbe, ezért visszaraktak NST-re. A páromat hazaküldtem, legalább ő aludja ki magát. Nem tudott aludni, inkább megnézett dvd-n néhány Columbót.
A szülésznő 10-re ért be, megmasszírozta a derekam, beszélgettünk, labdán ücsörögtem. Telefonon folyamatosan tartotta a kapcsolatot a dokimmal. Délután 15.30-ig gyakorlatilag úgy mászkáltam a kórházban, mint egy szállodában, nem voltak jelentősek a fájások, bár már elértük, hogy 5 percenként jöttek, de tényleg csak annyi volt, hogy amikor jött a fájás, egy picit megálltam séta közben. Akkor azt hittem, ez az egész gyerekjáték lesz. Na ja, ha csak ennyire fáj, miért beszél minden már szült nő igazi fájdalomról?
A méhszáj nem tágult tovább, ezért kaptam oxitocin infúziót, Doktor úr és a párom pedig elindultak a kórházba. 16 órára meg is érkeztek, szinte egyszerre. Ez nagyon megnyugtató volt, külön-külön is nagyon örültem volna nekik, de így egy egész energiabombát kaptam hirtelen. Az oxitocin (és az energiabomba) hatására erős fájásaim lettek, nyílt a méhszáj is szépen. 2 órán keresztül vajúdtam, ekkorra értük el a 4 ujjnyit. Ezalatt az idő alatt feküdnöm kellett, mert a CTG folyamatosan a hasamon volt a magzatvíz szennyezettsége miatt.
A fájások nagyon erősek voltak, szinte elviselhetetlenek, de eszembe jutott, hogy Doktor úr azt szokta mondani, mindenkinek annyi jut belőle, amennyit el bír viselni. Szerintem ennek határán voltam. A fájások csúcsán erős hányingerem volt, a szülésznő mondta, hogy ez jó, mert ekkor jobban tágulok. Amikor már sikerült magam átadnom a történéseknek, akkor a szünet alatt hatékonyan tudtam pihenni. Párom látva a fájdalmamat, és tehetetlenséget érezve nem bírt a könnyeivel, ezért a Doktor úrnak nem csak a szülést kellett levezetnie, és bennem tartani a lelket, de még őt is istápolgatta. Külön köszönet érte!!!
Egy rossz élmény maradt ebből az időszakból, az pedig az volt, hogy feküdnöm kellett végig az NST miatt. Tudtam, hogy erre szükség van, de jó lett volna más pózt is kipróbálni, hátha valahogy kevésbé fájt volna. Egy újabb vizsgálat után végre szabad utat kaptam, lekerült a CTG, nem kellett tovább az ágyban maradnom, jöttek a tolófájások. Össze sem lehet hasonlítani a kétféle fájdalmat. Itt végre a magam ura lehettem, akkor nyomhattam, amikor úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. A szülésznő hozott egy matracot, először arra kuporodtam négykézláb, majd ezt a pózt elvetettem, és inkább térdeltem és az ágyra támaszkodtam. Ez vált be igazán. Az orvosom felajánlotta, hogy ha gondolom, hoznak szülőszéket, de akkor már megvolt az „én pózom”, amin nem akartam változtatni. Folyamatosan csöpögött az oxitocin, de ez nem akadályozott a helyváltoztatásban. Mindenki mindent megtett azért, hogy a számomra legkényelmesebb pózban szülhessek.
Visszatérve a tolófájásokra, minden fájás szünetében vagy az orvos vagy a szülésznő szívhangot hallgattak, az én testhelyzetemhez igazodva négykézláb, illetve fekve. A szülésznőm, amikor elérkezettnek látta az időt, elővette a gátmasszázsolajat és gátvédelmet alkalmazott. Mondták, hogy már látszik a baba feje, ha gondolom, tapogassam meg, de mire eljutottam volna idáig, addigra kis is csusszant. A tolási szak kb. fél órát tarthatott mindössze, Doktor úr el is nevezte a lányunkat kis rakétának.
A lányunk megszületése után a pocakomra került, egyből elaludt, a párom sírt én pedig az egészet nem bírtam felfogni. Elfáradtam, de amint Ő kibújt, már nem fájt semmi. Igaz, azt hittem korábban, hogy ott akkor már anyának fogom magam érezni, ha már a terhesség alatt nem jött elő ez az érzés, de ez csak hónapokkal később történt meg, amikor először lett beteg és az ágy mellett virrasztottam.
Hógyerek
