illusztráció
Két gyönyörű fiú után a harmadik fiúcskát december 21-ére vártuk. A 36. hét körül már nagyon aggódtam amiatt, hogy faros, de még bíztam benne, hogy megfordul. Anyukám azt mesélte, hogy én az utolsó nap fordultam meg.
A nagyok betöltött 38. hétre születtek, így már december második hetére türelmetlen voltam, próbáltam vele megbeszélni, hogy jöjjön hamarabb, de sokáig semmi jele nem volt. Az orvosom szabadságra ment, így vártam, hogy majd akkor megszületik. A kisebbik bátyja is akkor született, amikor a doki szabin volt.
December 11-én voltam ctg-n, ahol 16-ra adtak újabb időpontot, mert aznap már lesz az orvosom. Ahogy a kocsihoz mentem, lyukba léptem, és a bokám alám fordult. Szerencsére nem estem hasra. Egy házaspár segített beülni az autóba, hogy hazavezessek 40 kilométert. Délután a sürgősségire vitt be a párom, ahol az ügyeletes traumatológus részleges bokaszalag-szakadást diagnosztizált. És a következőket javasolta: pihentetés (hehe, két gyerek mellett), fej fölé polcolás (39. hétben???). A lehetőségekhez képest igyekeztem mindent megtenni, hogy a doki előírásainak megfeleljek.
Másnaptól, tehát 12-től, minden nap 2-3 órán keresztül voltak fájásaim, de mindig elmúltak. Így jött el a 16-a. Reggel mondtam a páromnak, hogy tegye be a táskámat a kocsiba, legyen bekészítve, hogy ha menni kell, ne tapogassunk. Egyedül mentem volna a ctg-re, ha tudtam volna vezetni. Csak a sántaságomnak köszönhetem, hogy nem egyedül mentem. Útközben az autópályán megint elkezdtem fájdogálni, de nem vettem komolyan az elmúlt napok jóslói miatt.
Mikor odaértünk, az ajtóban elkapott egy fájás. Míg a ctg vizsgálat tartott, a szülésznő hívta a dokit, aki előbb azt mondta, hogy menjek fel az osztályra, kiértékeli a leletet, de a szülésznő ragaszkodott hozzá, hogy lejöjjön megnézni, mert szerinte vizsgálat is kell. A 11:30-as ctg időpontommal úgy 12-re végeztünk, a doki valamikor negyed egy után ért le, megvizsgált, mondta, hogy majdnem kétujjnyi a méhszáj, de papírvékony, úgyhogy induljunk felfelé a szülőszobára. De előtte csináltassak gyorsan egy ultrahangot (oda is telefonált), mert a baba bizony még mindig faros. Jó lenne tudni, hogy mekkora lehet.
Ahogy kijöttem a vizsgálóból, abban a pillanatban elfolyt a magzatvizem. Így azzal a lendülettel vissza is fordultam, hogy mondjam a dokinak. A szülésznő átkísért az ultrahang vizsgálóba, az orvosom is jött utánunk. 3000 gramm körülire becsülték a súlyát, igaz, nehéz volt már vizsgálni, mert nem volt víz.
Ezután megindultunk a dokival fel a szülőszobára, útközben arról beszéltünk, hogy akkor mi legyen, megműtsön-e, vagy megpróbálom megszülni. Végül is nem első baba, nem is olyan nagy... Abban maradtunk, hogy fenn majd nyugiban megbeszéljük. Szegény párom csak kapkodta a fejét, mert annyit látott, hogy bemegyek a vizsgálóba, aztán mire mondtam volna neki, hogy ma szülünk, már el is folyt a víz. Leküldtem a kocsihoz a táskáért, míg engem felvesznek meg átöltözök. Visszaért, kivittem a ruháimat és kivettem a papucsomat. Jött a szülésznő, hogy írjam alá a papírokat, aztán mehetünk is be a szülőszobára, de akkor már nyomni kellett. Így mondtam, hogy semmit nem írok alá, menjünk.
Megkérdezte, hogy apás szülésre készültünk-e. Odaszóltam „Apukának”, hogy bejön-e, de azt mondta, még nem áll készen, kicsit később bejön.
Összeszaladt szerintem mindenki, aki akkor ott volt, felfektettek az ágyra és kiabáltak a dokinak (gondolom átöltözni indult, de nem végzett, mert nem műtősruhában jött, hanem még a fehér kórháziban). Óriási lett a sürgés-forgás, egy szülésznő bekötött egy kanült, meg egy oxitocinos infúziót, bekészítettek egy fecskendőt a kanülbe oxitocinnal, meg még egy infúziót.
Ahogy felkerültem az ágyra, jött megint egy fájás, ami alatt megcsinálták a gátmetszést, aztán kaptam egy lélegzetvételnyi szünetet, én meg már vártam, hogy jöjjön a következő, legyen vége.
Az orvosom közben odahívta a szülőszobán ügyelő orvost, merthogy faros a baba. (Az az orvos volt, akinél a ketteskét szültem, ügyeletben.) Így már négy szülésznő és két orvos állt körül. A szülésznők – mindegyik kezemnél egy-egy – nyugtatgattak meg biztattak, az orvosom a főszülésznővel a lábam között, és a másik orvos az ágyam szélén nekem háttal.
Jött a következő fájás, ami alatt benyomták a tömény oxitocint, iszonyú erővel kellett nyomnom, és visszatartották a babát, majd röviddel utána még egy ilyen fájás. Azt hittem, szétszakadok. Akkor mondtam a dokinak, hogy MOST VEGYE KI ezt a gyereket. De mondta, hogy erről már lekéstem.
A következő fájásra aztán engedték megszületni. Egyből a hasamra tették, és le is pisilt azon melegében.
Az orvosom ekkor nézett csak fel, hogy el is felejtette megnézni az órát, amikor a baba kibújt, az egyik szülésznő mondta, hogy 13:11 a születés ideje.
Mikor elvitték mérni, meg öltözni, kértem az egyik szülésznőt, hogy hívja be Apukát, így miután megkaptam a díszítősort is, már apuka hozta a legkisebb királyfit.
Ekkor tudtam meg, hogy 3220g lett, így ő lett a legkisebb súllyal született gyerekem. Meg is köszöntem neki, hogy nem bent nőtt meg ennél nagyobbra, mert nem tudtam volna/nem engedték volna megszülni.
Utólag visszagondolva minden úgy történt, ahogy az nekünk a legjobb volt. Az orvosom már visszajött a szabiról, a baba pont akkorára nőtt, amit még engednek farosan megszületni, és pont bent voltunk a kórházban, mikor kellett. Nem értünk volna be időben, ha otthon indul meg a szülés. Az pedig, hogy megúsztuk a császármetszést, már csak hab a tortán.
MamaNgozi
