Minden gyerek más, mint a testvérei, nem is beszélve a barátnők, rokonok és szomszédok Pistikéiről. Ezt minden anya és apa tudja, és elméletben elfogadja, gyakorlatban pedig nagyon igyekszik nem beleesni az állandó összehasonlítgatás csapdájába. A fenti tétel igaz minden területen, többek között a hozzátáplálás terén is. Minden gyerek egyéniség, máshogy, máskor és más kajákat eszik szívesen, eredményesen. De azért mégis van egy elég jól körülhatárolt zóna, ahol ez a kérdés egyáltalán szóba kerül.

A helyi elvek kicsit mások, mint Magyarországon, és ez teljesen érthető is, hiszen a helyi ételek és a helyi lakosság génkészlete meghatározó tényező. De abban nagy az egyetértés, hogy anyukának a baba féléves kora előtt nem nagyon kell a hozzátáplálással foglalkoznia. Kár, hogy a legkisebb ugrifüles nem mélyedt el eme szakirodalomban, mint ahogy Spock doktorról is hiába magyaráztam neki, csak vigyorgott rám lelkesen.

Nem állítom, hogy az alábbi történet példamutató. Nem állítom, hogy igen, így kell ezt csinálni, ez a helyes út, pokolba a magyar védőnők tanácsaival. Vállalom, ha valaki a mókusok elé fog vetni, mert bő két hónappal ezelőtt én magam is rosszallóan vontam volna össze a szemöldökömet, ha valaki azt mondja, hogy a négy és fél hónapos babájával elkezdte a hozzátáplálást. Persze, hiszen BezzegMeni pontosan tudja, hogy ez hogy is van, és amúgy is, hozzátápláltam én már két gyereket, egyik anyatejes, másik tápszeres volt, engem már nem érhet meglepetés. Csak éppen harmadikra egy olyan babát dobott a gép, aki kerek négy hónaposan menetrendszerűen üvölteni kezdett, ha enni látott valakit maga körül. És most már tudom, hogy ilyen is van. Sőt, beszélgettem ismerősökkel, a férjem is a kollégáival, és kiderült, hogy – itt legalábbis – meglepően sok csecsemőt kezdenek el rendes ételhez szoktatni négy hónapos kortól. És bizony nem ritka az a féléves, aki összeturmixolt húslevest kap ebédre. Persze ez sokak számára nagyon furcsa lehet. De ilyen is van, nem árt tudni. Hozzátáplálás igény szerint, mégpedig a baba igénye szerint.

A kisfiam tehát kereken négy hónapos volt, amikor azt vettem észre, hogy nem Murphy szórakozik velem (pedig minden anya ismeri a jelenséget, hogy az egész nap tündéri kisbaba pont akkor ébred fel vagy unja meg az önálló játékot, amikor elkészül anya ebédje). Nem, kérem, itt másról volt szó. Szépen leültem enni, az amerikai konyhás rendszernek köszönhetően ráláttam a nappaliban játszó gyerekre. A probléma az volt, hogy ő is rám látott. Először csak nézett erősen, szomorú barna szemekkel, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy néhai imádnivaló kutyám reinkarnálódott a gyerekben, bár ő a nézésen kívül drámai sóhajokat is produkált. A fiam nem sóhajtozott, hanem erélyes és szűnni nem akaró sírásban tört ki. Gondoltam, odaveszem az ölembe. Aha, kiváló ötlet volt, fél perc múlva már azt játszottuk, hogy próbáltam kivenni a gyerek kezét a kajából. Ugyanis kapdosott a tányér és az evőeszköz felé, közben vadul cuppogott. Néztem az órát, lehet-e éhes. Hát, az óra szerint nem. Mégis, addig tartott a hiszti, amíg meg nem etettem. És amikor ez így ment napokon át, akkor leesett végre. A gyerek enni vágyik.

Kicsit próbáltam halasztani a dolgot, mert én magam is korainak gondoltam a négy hónapos hozzátáplálást. De a baba nem adta fel, négy napos külföldi kiruccanásunk alatt csak akkor hisztizett, amikor leültünk az étteremben enni, vagy a szállodában reggelizni. Akkor viszont mindig. Kimerítő volt, így beszéltem a védőnővel, aki először is végigvette a jelenséget, aztán megnézte, hogy a baba egészséges, fejlődése rendben van, emésztési zavarai nincsenek, a születési súlyát három hónapos korára megduplázta, élete első napjától tápszert kap az anyatej mellé, ételallergia az egész családban nincs. Majd a legnagyobb természetességgel mondta, hogy miért nem adok neki egy kis gyümölcsöt, zöldséget, nézzük meg, mi a reakció, és ha minden jól alakult, akkor igenis adjak neki két étkezés között, lehetőleg délelőtt, és nagyon óvatosan, fokozatosan almát, banánt, sárgarépát, batátát, körtét, krumplit, aszalt szilvát. Minden nap egy picivel többet, és három-négy napon át csak egyfélét. Ne édes dolgokkal kezdjek, mert akkor nem eszi majd meg a kevésbé édes dolgokat. És ha bármi negatívumot észlelek, hasfájás, hasmenés, azonnal hagyjam abba. Hát jó.

Így történt, hogy a közben majdnem öt hónapos nagyfiú minden délelőtt beül szépen az etetőszékbe, nyakába kapja a partedlit, és eszik. Kanállal. Az első alkalommal úgy evett, mint egy veterán egyéves, sógornőm és anyósom is tátott szájjal bámulta. Alig tolja ki az ételt, nem kapkodja a fejét, szépen kinyitja a száját, és nyeli és nyeli és nyeli az ennivalót. Kedvence a répa és az aszalt szilva, illetve a rizspéppel kevert banán. Előbbit sűrítésre már egy hónapja bekeverem az esti tápszerbe, ismerős lehet neki az íze, csak az állag változott meg. Négy hónapos kortól ajánlják, nekünk nagyon bejött mind a három gyereknél. Tegnap volt az első nap, hogy délután is kapott egy kis rizspépet uzsonnára, mert a tápszernek csak a felét itta meg. Milyen meglepő, a rizspépet bekanalazta. A gyümölcs vagy zöldség után mindig szopizik egy kis anyatejet is, gondolom, így oltja a szomját és elégíti ki az emocionális igényeit is. Öröm látni a tejtől beszívott kis arcocskát, de ugyanekkora öröm látni az izgatott kapálódzást a kanál láttán.

Persze tisztában vagyok vele, hogy ez a lépés bizony annak a maradék kevés anyatejnek a rovására fog menni, amit eddig kapott a fiam. De ez a mennyiség amúgy is egyre kevesebb lett, mert éjjelente már többnyire ébredés nélkül alszik 10-11 órát, és nekem bizony mind a három gyereknél az átaludt éjszakák adták meg a kezdőlökést a tej elapadásához. Aztán azt is figyelembe vettem, hogy egy hónap múlva vissza fogok menni dolgozni, mert a szülési szabim már régen lejárt, és egy fizetésből nem tudunk tovább megélni. Ez a munkakezdés pedig azt jelenti, hogy kb. a reggeli és a délután közepén esedékes szopizás között amúgy is tápszert kapna (van lehetőség a munkahelyemen fejni, még munkaóra-kedvezményt is adnak, ahogy a törvény előírja, de nekem soha nem volt annyi tejem, hogy érdemes legyen fejőgépet, cumisüveget, hűtőládikát hurcolászni magammal bárhová). És ha már választani lehet a tápszer és a friss gyümölcs, zöldség között, akkor én gondolkozás nélkül az utóbbira szavazok, és úgy tűnik, a fiam is.

Azért persze vannak szabályok, amikhez nagyon szigorúan tartom magam, talán még szigorúbban, mint az első két gyereknél. Allergizáló ételeket nyilván nem kap, és olyat sem, ami engem felfúj, mert az nagy valószínűséggel őt is. Hús szóba sem jöhet féléves koráig, akkor is óvatosan. Tejterméket nem akarok adni neki egyéves koráig semmit (amúgy itt a natúr joghurtot és a fehérsajtokat kilenc hónapos kortól ajánlják, a tehéntejet egyéves kortól), és tehéntejet legkorábban másfél éves korában fog kapni. Most tudtam meg, mert azért utána olvastam a helyi tájékoztatókban sok mindennek, mielőtt belevágtam, hogy a lakosság 70 százalékának van valamilyen tejjel, laktózzal összefüggő érzékenysége. Ez megdöbbentő, akkor is, ha többségük ugyan arab illetve afrikai országból származik, sokan közülük egyszerűen képtelenek megemészteni a tejtermékeket, enzimhiány miatt. Mi európaiak vagyunk, de azért nem árt vigyázni, minek sietni a tejjel? Ugyanez igaz minden cukros, sós, adalékanyagos élelmiszerre is. A cukor amúgy is a mumusom lett, mióta kiderült, hogy nemcsak apósom cukorbeteg, hanem az apukám is, és ráadásul az anyukám és a nővérem is inzulin-rezisztanciában érintett. Vigyázni kell nekem is, és feltett szándékom, hogy ameddig én döntöm el, hogy mit eszik a baba, addig őrá én fogok vigyázni, és az apja. És erre remélhetőleg  a nagy rohanás ellenére is bőven lesz még időnk.

Meni