Kicsivel – könnyebben. Kisgyerekes mindennapok praktikusan XII.
„Ne több legyen, hanem elég” – avagy a selejtezés áldásairól
Évekkel ezelőtt a Hamu és Gyémánt című folyóiratban olvastam egy cikket, amelyben Jaksity György (nagyon menő) közgazdász és Várszegi Asztrik (nagyon menő) bencés apát beszélgetett a legutóbbi gazdasági világválság okairól és következményeiről. Ebben bukkantam az alábbi mondatra: „Fontos, hogy ne több legyen, hanem elég.” Számomra nagyon rokonszenves ez a megállapítás, amely anélkül ütközteti a „még” és az „elég” kultúráját, hogy a témát valami ájtatos pempővel körítené. „Fontos, hogy ne több legyen, hanem elég.” Kívánni sem lehetne jobb mantrát, amikor az ember végre vesz egy nagy levegőt, és nekiáll, hogy végigselejtezze a lakását. Vele együtt pedig kicsit az életét is.
„Fontos, hogy ne több legyen, hanem elég.” Szerintem ez az elv, illetve az ennek jegyében végbevitt rendszeres selejtezés képezi az egész háztartásvezetés alfáját és omegáját. Annyi szobát, tárgyat, ruhát, játékot, élelmiszert stb. birtokolni, amennyi elég. Amennyinek a birtoklása, gondozása, kezelése hálássá tesz − örömet okoz tehát, nem pedig gondot. Vagy legalábbis összehasonlíthatatlanul több örömet, mint amennyi gondot. Amennyivel anélkül is elbírunk (méghozzá lehetőleg fölényesen), hogy azon kattognánk, bár ne ugrana ránk minden reggel a ruhásszekrény teljes tartalma, vagy hová préselhetnénk be még egy tárolót a rejtélyes genetikai mutáció következtében megduplázódott egyedszámú plüssállatoknak. Satöbbi.
Hogy kinek mi az „elég”, az persze szubjektív: abszolút mértékegysége nem létezik. De meg vagyok győződve róla, hogy normális körülmények között minden többé-kevésbé ép személyiségű felnőtt józanabbik énje tisztában van vele, mikor lendül ki valahol a mélyben az ezmártúlzás-mutató, még ha az agyunkban fészket rakó reklámok, a "vedd meg, használd, dobd el"-szemlélet és a gyűjtsdösszemindaharmincötöt-kampányok már szinte teljesen maguk alá temették is.
Az interneten számos hasznos selejtezési útmutató található − a magyar Martha Stewarttól, vagyis az Urban:Eve-et jegyző Farkas Líviától például ez . Én tehát selejtezésmetodika ügyében nem fogom most spanyolviasszal felvixelni a szanálás nyomán immár láthatóvá vált padlót – a bevezetőben említett aranyigazságon kívül viszont egy számomra fontos felismerést szeretnék megemlíteni. A selejtezés (a krónikus időhiányon túl) azért is tud olyan kínos-halogatott feladattá terebélyesedni, mert korábbi rossz döntéseinkkel (és azok nem csekély anyagi vonzatával) szembesít – s ezt az önvizsgálatot sokszor a feleslegesnek bizonyult, évek óta érintetlenül álló tárgyak állhatatos őrizgetésével igyekszünk elszabotálni. Iszonyat hangos, nem áll jól, tovább tart összeszerelni, mint kézzel megcsinálni, nem fér be, nem 220-szal működik, még sincs rá időnk, hozzá tehetségünk. Pedig azt hittük, hogy ez majd tényleg. És nagyon drága volt. Olyan lelkesen kuponoztuk. Bécsig mentünk érte. És különben is, hátha jó lesz még valamire.
Hat éve élek házasságban, de az már ennyi idő alatt is világossá vált, hogy az utóbbi mondat hangoztatása vízválasztónak bizonyulhat egy kapcsolatban. Én úgy vagyok vele, hogy inkább hiányozzon 100 kiselejtezett cuccból 10 év alatt 4, mint hogy a biztonság kedvéért kerülgessem az összeset egy évtizeden át. A férjem pont ugyanilyen meggyőződéssel vallja, hogy inkább kerülgessünk 100 cuccot 10 éven át, semmint hogy közülük akár csak 4 is hiányozzon az esztendők során. Azt hiszem, ez a neveltetésen meg a korosztályon kívül valahogy típus kérdése is − én egyszerűen nem kötődöm különösebben a tárgyakhoz, az ún. dísztárgyaktól meg egyenesen tikkelni kezdek (mondatokhoz, dátumokhoz annál inkább ragaszkodom.) Nem tudom, módosítana-e a nézeteinken, ha egy ideig a férjem tartaná rendben a lakásunkat.
Részemről mindenesetre azt gondolom, hogy egy gyerek–munka–háztartás-háromszögben mandinerező anya selejtezőmániája nem más, mint jogos önvédelem: több cuccal több gond van, kevesebb cuccal meg kevesebb. Kevesebb cuccnak kevesebb tárolóhely kell. Kevesebb cuccnak könnyebb állandó tartózkodási helyet kijelölni, tehát kevesebb cuccot könnyebb átláthatóan rendszerezni, így kevesebb cucc között mindent könnyebb megtalálni, és mindent könnyebb a helyére tenni is, hogy aztán mindent könnyebb legyen megtalálni.
(Közbevetés. Az önvédelmen túl egyébként morálisan is vállalhatatlannak tartom, hogy változatos méretű asztagokban őrizgessünk olyan tárgyakat, amelyeket jó eséllyel soha többé nem fogunk használni – miközben tőlünk mondjuk 2 vagy 200 km-rel jobbra ugyanaz a holmi, például egy tisztességes ing valakinek maga lenne a csoda, amiben akár már el lehetne merészkedni egy munkaerőfelvételi beszélgetésre. Mert nem kell egzotikus országok nyomornegyedeiig utazni ahhoz, hogy az ember időnként szégyenkezve magába nézzen és roskadjon, szembesülve vele, hány honfitársunk érezné ezmártúlzásnak azt, amit mi messzenemelégnek minősítenénk… Közbevetés vége.)
Bónusz. Ha (nagyjából) rend, méghozzá levegős rend van a lakásban, sokkal rövidebb idő alatt lehet kitakarítani, arról nem beszélve, hogy rávenni is könnyebb magunkat a puceválásra, amennyiben portörlés előtt nem szükséges mondjuk egy komplett ásatást levezényelni a bútorokon, hogy egyáltalán eljussunk a takarítandó felületig. Hiszen jellemzően nem maga a tisztogatás tart soká, hanem az a többlépcsős folyamat, amelynek során hozzáférhetővé beretváljuk a takarítandókat. Szerintem civil körülmények között épp ezért használhatatlanok a How to clean a bathroom in 3,5 minutes típusú oktatóvideók: egy tökéletesen tárgymentes szállodai fürdőszobát nem kunszt 3,5 perc alatt kitakarítani, de egy gumivízilovakkal, száradó orrszívócsővel, elmélyült munkával kihúzgált 80 kozmetikai törlőkendővel, alattomban homokot pergető zoknikkal, vízicsatákban kardként használatos műanyag iratsínekkel, összecsukható sámlival és az ég tudja, milyen izékkel telehintett fürdőszobát már inkább. Mert hát igen, gyerekekkel egy fedél alatt jóval nehezebb megélni és gyakorolni a „ne több cuccunk legyen, hanem elég” szemléletét… De erről majd legközelebb.
Most inkább csendítsük fülünkbe a drótkefére hajtó sündisznó rezignált megállapítását, nézzük el magunknak egykori rossz döntéseinket, és tegyünk magunknak egy óriási szívességet: egyszerűsítsünk a háztartásvezetésen, ennek első lépéseként pedig szabaduljunk meg valamennyi házi kolonctól! Ha ezek után minden megmaradt holminknak ki tudunk jelölni egy állandó tartózkodási helyet, s a szekrényekben, polcokon stb. még maradt is némi üres hely, az több mint ígéretes kezdet. (A levegős elrendezésre egyrészt az áttekinthetőség, másrészt a majdan felbukkanó jövevénycuccok miatt van szükség − bár ha az ember egyszer rááll erre az „elég”-szemléletre, eleve kevesebb holmit fog hazahurcibálni).
A valahai rossz döntések önmagunknak való megbocsátása jóval könnyebben megy, ha tudjuk, hogy mások örömüket lelhetik mindabban, amitől megválunk. Amennyiben pénzért adnánk tovább a holmikat, arra ott vannak a garázs- és lakásvásárok meg a Vatera-típusú oldalak, de én sokkal jobban szeretek a Facebook-on seftelni (több olyan zárt FB-csoportnak is tagja vagyok, amelyekhez egy-egy börze-oldal is tartozik – ezekben többé-kevésbé ismerem az eladókat, így a vásárláshoz is sokkal több bizalmam van, mint mondjuk a Vaterán). A legutóbbi karácsony előtt például a FB-on eladott szép, de felesleges holmijaink árából vettem meg a gyerekek ajándékait – ugyancsak a FB-on, ugyancsak használtan.
Költséghatékony és időtakarékos megoldás, annyit mondhatok, sarjaink pedig simán csak örültek, s nem reklamálták az eredeti árazócédulákat (bár ez a kisfiam esetében nem bizonyító erejű, mert ezt a szót valószínűleg még egy év múlva sem fogja tudni kimondani).
Ha az üzletelés helyett inkább az adományozásra hajlunk, akkor sem lesz nehéz dolgunk: úgy tapasztalom, ennek az infrastruktúrája (legalábbis Budapesten) napról napra fejlődik. A kerületünkben például legalább négy közösségi bolhapiac, adománybolt és hasonló kezdeményezés indult csak az utóbbi egy évben. A Máltai Szeretetszolgálatot és a Vöröskeresztet nyilván senkinek sem kell bemutatni, de az ad6kap6.hu http://www.ad6kap6.hu/ vagy a szivesseg.net oldalon, a Budapest Minden Ingyen FB-csoportban vagy a Cseriti Adományháló pontjain is felajánlhatjuk feleslegessé vált dolgainkat (s ha rákeresünk az „adománybolt” kifejezésre, a gugli elégedetten kiköp egy halom további találatot is). Én az imént felsoroltak közül legjobban az adományboltokat kedvelem, mert azokba nyitvatartási időben bármikor bevihetem a kiszanált holmikat. Bár ezt az opciót választva elvész a személyes átadás-átvétel varázsa, viszont nem szükséges időpontot egyeztetni a fogadó féllel, s amint betelt a kiselejtezett holmik átmeneti otthonául kijelölt szatyor, azonnal meg is lehet (és meg is kell!!) szabadulni a tartalmától.
Befejezésként hadd térjek vissza egyik mániámhoz: ha jólesik, válasszunk magunknak ezen a téren is hangyát ! (De ha lehet, családtagonként csak egyet. Nukleáris famíliával számolva az már úgyis legalább három. Kész boly.) Ha zsigerileg képtelenek vagyunk könyvet kidobni, és még a gimnáziumi német nyelvtanba is csak patyolat kézzel szeretünk belelapozni, akkor maradjanak a kötetek. Ha csak sírva tudnánk a Tajgetoszra exportálni gyerekkori szalvétagyűjteményünk széthullongáló darabjait, őrizzük őket békében. Egyszer talán belőlük is „elég” lesz − addig meg, ha egy újabb „levegős” polcban nem is, selejtezésrezisztens hangyáinkban annál inkább örömünket lelhetjük.
Folyt. köv.
Anna
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
