Sokan már a gyermekek csecsemőkorában vagy korábban szétmennek, tán házasok sem voltak, tán csak így hozta az élet. Mivel az élet megy tovább, mindenki társa vágyik, lehetőség szerint olyanra, aki elfogadja, hogy már nem tiszta lappal indulnak.
Mi játszódik le a gyerekes félben, és mi az új párban? Tegyük fel, a szülők fele-fele időben nevelik a gyermeket, már az első időktől. Hogyan lesz jól működő család így?
Egy személyes tapasztalat: apuka és a párja azóta él együtt, mióta egyéves a gyermek. Hároméves koráig úgy élnek, mint egy család, mindenki foglalkozik a gyerekkel is, és a háztartással, egyebekkel is. Aztán a gyerek hirtelen egyre okosabb lesz, kérdez, megért, épít, onnantól kezdve apuka kizárja a párját a közös dolgokból, mert minden idejét a gyermekre fordítja. Így minden egyéb egyedül a gyermektelen félre hárul.
Ha normális felállású család lennének, ez nem fordulna elő, mert akkor minden nap a gyerekkel lennének. De így, hogyan lehet egészséges családi életet és párkapcsolatot fenntartani? Hisz a gyermektelen nem kérheti, hogy kicsit vele is foglalkozzanak, hogy a gyerek kicsit vele is játsszon, vagy csak vele, mert akkor az a gyermekestől veszi el a drága idejét. Ugye alapszabály mindenhol, hogy a gyerek az első. A gyermektelennek (bár ekkor ő is gyermekes, csak ugye nem a sajátja, de minden egyéb tekintetben gyermekes) meg KELL értenie és el KELL fogadnia, hogy kéthetente mellőzve van? Vagy ez a normális és minél többet kéne csak őket kettesben hagyni, hisz nem mindig láthatja?
A pótanyuka ugyanúgy foglalkozik a gyerekkel, mint anya és apa, mégsincs anyák napja, mégis kihagyják a fontos kérdésekből, és egy-egy helyzetben, ha nem akarnak rá hallgatni, csak ki kell mondani a varázsmondatot: Nem vagy az anyám! Nem te vagy az anyja!
Akinek már van gyermeke, annak nem érdeke egy jól működő kapcsolatot fenntartani? Vagy mivel gyereke már van, így a rajta kívül álló dolgokat, mint párkapcsolat, már nem tartja fontosnak? Egy jó párkapcsolat a gyermek érdekét is szolgálja, hogy rendes családmodellt lásson, lássa mi a családban a férfinek és a nőnek a szerepe, egy anya és egy apa szerepe, és ebbe hogy illeszkednek be a gyerekek. Vagy el kell fogadni, hogy semmiben, de semmiben nem fog a párja is alkalmazkodni, még abban sem, amiben csak a lustasága gátolja meg, hisz kimondja a varázsmondatot, amivel takarózni lehet: De hisz nekem gyerekem van! És ekkor a kedves pár már semmit nem mondhat, hisz akinek gyereke van, rá hivatkozva nem kell mosogatni, mert ott a gyerek, nem kell füvet nyírni, mert a gyerekkel ő akar foglalkozni, a karácsonyt az ő és excsaládjához kell igazítani, mert ott a gyerek, nem kell annyi puszit adni, mert a gyerek rosszul érezné magát, ha utána ő nem kap...
Miért van az a megítélés, hogy aki gyermekessel él együtt és a) jól működik a kapcsolata, lemond sok mindenről, minőségi idő és anyagiak terén is, az az elvárás, minimum és b) akinek bármi is nem tetszik, vagy ötlete lenne valami változtatásra, vagy csak nehezen éli meg, hogy neki azért kell lemondani a gyermekvállalásról, mert anyagiakban elég egyet finanszírozni, az rossz, és jön a „tudta mit vállalt” idézet.
Sok házasság ér véget válással (és ezen kívül ott vannak az élettársi, sima vagy csak alkalmi kapcsolatok), és rengeteg gyereknek kell csonka családban felnőnie. Így aki párt keres, nagy eséllyel fut bele egy már gyerekes illetőbe. Ezek az emberek vállalják, hogy szeretik és nevelik más gyermekét, mégis sokan nagy előítélettel viszonyulnak feléjük, nemcsak a volt párok, de nagyszülők, ismerősök is. Nem lenne egyszerűbb támogatni ezeket az embereket, nem fúrni őket, nem tanítani meg a gyereknek háromévesen azt, hogy X csúnya, mert csak, és nem lenne egyszerűbb segíteni a beilleszkedést egy már szétszakadt családba? Nem lenne cél, hogy a gyerek igazi szerető családban nőhessen fel, még ha nem is az én, hanem a volt párom jóvoltából? Vagy az ember önző és azt akarja, hogy ami jó lehet, azt csak tőle kapja meg? Attól, hogy egy szülő természetesnek veszi, hogy az ő gyerekét csak szeretni lehet és csak jó tulajdonságai vannak, attól még ne vegye természetesnek, hogy ezzel mindenki így van, az első perctől. A másik szeretheti az ő gyerekét, nagyon és nagyon, de nem mint sajátot, és el kell fogadni, hogy nem elégszik meg egy életre a másénak a nevelésével, hogy ő is szeretne sajátot.
Hasonló gondolatok cikáznak sokszor a fejemben. Elkövettem azt a hibát (vagy nem az), hogy megvallottam, nem sajátomként szeretem, de amúgy nagyon. Ez nem volt elég, nem volt elég sok év helytállás, mint pótanyuka, az ítélet az lett, hogy gyerekes időben foglaljam el magam, a gyerektelenben meg éljünk, mint aki boldog. Persze ez nem működőképes, próbálnánk visszarázódni a régi kerékvágásba, de a gyerek a kifinomult antennával megérzi, hogy az apja elzárkózik, így ő is. Talán közrejátszik még más is. A gyerkőc igen érzékeny, és bár a szüleire nem emlékszik, hogy valaha együtt lettek volna, mégis leginkább összeboronálná őket, és ebben én útban vagyok. A végeredmény, hogy hiába vagy többet vele, mint az igazi anyja, hiába próbálod életre nevelni a gyermeket, árasztod el szeretettel, mivel nem te szülted, mindig a sor végén kullogsz. A gyerek ezt talán belátja tizenévesen, de addig neki a szeretet mérőfoka az ajándék lesz, apukának meg a kimondott szó, saját.
Természetesen ez egy saját tapasztalatokon alapult írás, biztosan vannak boldog és minden zökkenőktől mentes mozaikcsaládok. Aki úgy érzi, jól csinálja, árulja el a titkot, mind pótszülő, mind igazi oldalról, akinek pedig mégsem sikerült, megoszthatná, miért nem.
Etelka
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
