Az előzményeket itt találod>>>
Este fél hét volt, amikor a vajúdóba visszatérve ismét elfoglaltam a délelőtti szobámat, ahol felraktak a ctg-re, majd megnézték manuálisan, hol tartunk. Nem tágultam tovább igazán, jóindulattal talán 2 cm-nél tarthattam… Ezen eléggé elkámpicsorodtam, mert titkon azt reméltem, hogy bár fájásom egy szál se volt eddig, de valami csoda folytán mikor megvizsgálnak, mégis azt mondják majd, hogy 4-5 centinél járok (ne kérdezzétek, miért).
Ekkor már eléggé kezdek izgulni amiatt is, hogy meddig várnak még, mielőtt új módszert javasolnak az indításhoz… Igyekszem rákoncentrálni a testemre, biztatom magam és persze a babát, hogy induljon be a dolog. A jógán tanult hosszú be- aztán meg kilégzéseket csinálom, a férjem pedig öntevékenyen bekapcsolja a stopperét és nézi a ctg monitorát, hogy lássa, mennyi idő telik el két fájás között. Meglepődve konstatáljuk, hogy szabályos, ötperces fájások kezdődnek, szinte rögtön azután, ahogy a gépre tettek. Ezen fellelkesülve folytatom a légzést - valami belső késztetést érzek rá, hogy ne hagyjam abba, és emellett olyan jól is esik.
A fájásokat most már magam is jól érzem, nem kell a férjemnek kommentálnia a képernyőt, és igaz, hogy még nem fájnak nagyon, de már nem is kellemesek. Nagyjából egy óra telik el így, aztán visszajön a szülésznő a gyakornokfiúval és ismét megnéznek. Mindenki legnagyobb örömére 3 centinek mérik a tágulást, ezért a szülésznő megkérdezi, mi legyen: akarok-e átcuccolni a szülőszobára és kérni az epidurált, tekintve, hogy harmadik szülés, és akár egy perc alatt is felgyorsulhatnak a dolgok, vagy még várok inkább, mert csak három centinél tartok?
szülőszoba
Én olyan vagyok, mint egy felizgatott versenyló a cél előtt: végre, itt a lehetőség, hogy megkapjam az epit, naná, hogy kérem!!! Nem is kérdés! Úgyhogy ebben megnyugodva fél nyolckor vidáman, saját lábamon, de a férjemre támaszkodva átslattyogok a kb. 20 méterre lévő szülőszobára. Ez már sokkal nagyobb, mint az icipici vajúdó, és a szülőágy mellé már oda van készítve egy picike kis ágyacska valaki másnak is. Ahogy ezt meglátom, elönt az energia és a hit, hogy mindjárt vége lesz ennek az egésznek, és kezembe foghatom a kisbabámat, mindez pedig óriási erőt ad. Itt is felkötnek a ctg-re és telefonálnak az aneszteseknek, hogy jöhetnek.
Míg várunk, megkérdezik, kérek-e valamit, mondom, hogy én semmit, max. egy kis vizet (egyszerűen olyan izgatottnak éreztem magam, hogy egy falat se ment volna le a torkomon), de a férjemnek, ha lehet, adjanak már egy kávét, mert mindjárt elalszik. Tudom, viccesen hangzik, de addigra már fél órája hallgattam tőle, hogy ő milyen fáradt, mindjárt el fog aludni, mert éjszaka se aludtuk ki magunkat, a büfé pedig már zárva, automata meg nincs sehol és mi lesz így.
A szülésznő röhög, de nem szól egy szót sem, csak megjelenik öt perc múlva egy műanyag pohárnyi kávéval meg nekem a vízzel. Miközben a férjem kortyolgatja a kávét, mondom is neki, hogy legközelebb gondoljunk rá, hogy szüléshez kávét is hozzunk termoszban, tök ciki, hogy a szülésznőtől kell kérni… Férj erre majdnem félrenyelte a kávét, rám nézett, és teljesen lesokkolva azt kérdezte: szóval lesz legközelebb?? Esküszöm, ebbe eddig bele se gondoltam addig, csak úgy kicsúszott a számon.
Ismét a szülésre koncentrálok. A gép most nem mutat olyan erős fájásokat, és a köztük lévő idő is rendszertelenné válik - volt két perc és hét is köztük - pedig én rendületlenül csinálom a jógalégzést, de valahogy kizökkentem a ritmusból. Félek is, hogy nem fogják így beadni az epit, de semmi ilyen nem történik: 15 perc múlva két, az ötvenes éveikben járó kedves nő jön kék műtősruhában, hogy beadják nekem (itt hozzáteszem, hogy mindenki, az elején én is végig maszkban volt a covid miatt, de aztán az erősebb fájásoknál én levettem. Mindenki más, a férjemet is ideszámítva azonban folyamatosan fenn tartotta magán).
A férjemet kiküldik, én pedig már ülök is be a pozícióba, hogy beszúrhassák a tűt - mire mosolyogva mondják, hogy nem kell úgy sietni, még elő kell készülniük. Miközben fertőtlenítik az egész hátamat, kellemesen elcsevegünk, aznap már századszorra mesélve el, hogy igen, harmadik gyerek, igen, kisfiú, igen, azért van akcentusunk mert magyarok vagyunk, hogy és mikor kerültünk ide és mit dolgozunk - meg is jegyzik viccesen, hogy amíg így mosolygok és beszélgetek, nem fájhat még igazán - pedig de, akkor már tényleg fáj, csak a helyzeten nevetek, hogy még most, szülés közben is ez a téma. Aztán beadják az érzéstelenítést, majd valami hideget érzek, tesztelik, mennyire hatott a cucc és csak ezután jött az igazi szuri.
ctg
A fájások közben visszarendeződtek és ismét 3 percesek lettek, úgyhogy szólok, hogy várjunk, míg elmegy az egyik, nehogy épp akkor szúrják be a gerincérzéstelenítést. Minden flottul megy, kivárjuk a fájást, megkapom az epit, rákötnek a gépre, majd nyolc óra után egy kevéssel minden jót kívánva távoznak. Ekkor visszajöhet a férjem, én pedig érzem, hogy az egyre durvább fájások az érzéstelenítésnek hála, szó szerint elenyésznek a semmibe. Kicsit beszélgetünk, majd ismét a képernyőre fókuszálunk és figyeljük a fájásokat, amik már a 100-as maximumnál csúcsosodnak.
Nem mondom, hogy semmit sem éreztem, de sokkal viselhetőbb volt minden az epivel. Olyan ellazultnak, vagy inkább kiteljesedettnek éreztem magamat… Egyszerre éreztem a testem minden porcikáját külön-külön és összességében, a kontrakciókat, ahogy érkeznek, elborítanak, elérik a maximumot és aztán lassan elhalnak, miközben én kieresztem a levegőt, és azt érzem, hogy uralom az eseményeket. Ismét teljes erővel a légzésre koncentráltam - orron mélyre beszív, szájon kifúj. Egyszer csak az jutott eszembe, hogy jólesne meghallgatni - sőt, elénekelni! - egy Enya-számot.
És bár az első szülésemnél konkrét playlistet állítottam össze és vittem magammal a kórházba, az események sűrűjében eszembe se jutott meghallgatni a vajúdás alatt, a másodiknál pedig épp ezért már nem is készítettem semmi ilyesmit, de most az egyszer összejött a dolog. Youtube-ról rakosgattam be a számokat, diszkrét hangerővel - Enya után Enigmát hallgattam, aztán a jóga alatt használt divine grace-t tettem be, majd Palya Beát - volt minden, mint a búcsúban. Jólesett a zenét hallgatni, és együtt énekelni ezekkel a nőkkel - igaz, a hangomat nem mertem teljesen kiereszteni, mert féltem, hogy akkor kihallatszik a szülőszobáról, és esetleg rám szólnak - de azért ahhoz épp elég volt, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Mert tényleg ezt éreztem, hogy JÓL vagyok… Tudom, hogy hülyén hangzik, de szinte már élveztem a szülést és az egész helyzetet.
Ekkor történt az, hogy ismét durván érezni kezdtem a fájásokat - de valahogy még örültem is nekik. Már nem volt kedvem énekelni, kikapcsoltam a zenét, csak a légzést tartottam lehunyt szemmel. A férjem mondta, mikor jön a fájás a gép szerint, én pedig olyankor igyekeztem még nagyobbakat, még mélyebbeket levegőzni, így viselhetőbb volt a fájdalom is. Egy ponton túl azonban már ez sem segített, NAGYON fájt, úgyhogy nyomtunk egyet az adagológombon, de nem igen volt hatása.
Az épp ekkor benéző szülésznőnek szóltunk is, mert kezdtem igencsak kutyául érezni magam és ő szólt az aneszteseknek, akik közül kb. 10 perc múlva (egy örökkévalóságnak tűnt!) megjelent az egyik, és kis kutatás után észrevette, hogy szétcsúszott két cső, így nem jutott több hatóanyag a rendszerbe, ezért kezdtem ismét érezni mindent.
Brutális volt a fájdalom mértéke, de szerencsére megcsinálták a szétcsúszott csöveket, és kaptam egy új adag fájdalomcsillapítót, így másodszorra is átélhettem, ahogy a lábaim teljesen érzéketlenné válnak, a fájások pedig a viselhető szintre csökkennek (ez a nem érzem a lábam, pontosabban olyan, mintha nem lenne lábam, hiába érek hozzá és paskolgatom meg, illetve hogy csak két kézzel átpakolgatva tudom mozgatni, teljesen abszurd érzés amúgy).
A férjem, aki eddig az ágy fejénél teljesített szolgálatot, átadva nekem a kezét, hogy szorongathassam, kávé ide vagy oda, mostanra totál fáradt lett. Szerencsére volt egy ilyen kerti nyugágyforma összecsukható cucc a szobában, úgyhogy mondtam neki, nyissa ki és feküdjön le egy kicsit, én meg addig majd szorongatom az ágyrácsot a keze helyett. A bekukkantó szülésznő szerint 7 cm-nél tartottunk - a kedves, szemüveges gyakornokfiú, aki már délelőtt is bent volt és most is jött minden alkalommal, szintén megnézett (ő egyébként egészen a szülés végéig velünk maradt, nem ment haza, kivárta az eseményeket).
Mikor kimentek, a férjem laza társalgási témaként elkezdett azon pampogni, hogy most már biztosan nem fog éjfél előtt megszületni a gyerek, pedig ő olyan jól eldöntötte, hogy 12-én fog megszületni, és akkor milyen szuper dátuma lesz a 2020. 08.12-vel, dehát így már nem lesz ebből semmi, mert még sehol se tartunk, másnapra fog csúszni. Úgy felbosszantott ezzel a „milyen jó lett volna, ha” lamentálásával, hogy azt el nem tudom mondani. Miközben én majd szétszakadok két fájás között még a fájdalomcsillapítóval is, ő azon lamentál, hogy milyen kár, hogy ma már nem fog megszületni a gyerek?? Mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy 12-én vagy 13-án születik-e meg a baba, a lényeg, hogy itt legyen, nem?
Nem is értettem amúgy ezt a nagy pesszimizmusát, mert még hátra volt másfél óra a napból, és már igencsak előrehaladott volt a dolog. A fájások jöttek, már kétpercesek voltak, a baba szívhangja pedig sajnos többször leesett. Az elején még ilyenkor bejött a szülésznő, de aztán a sokadik alkalomnál arra jutottak, hogy biztosan nyomja a fejével a köldökzsinórt, azért esik le időnként a szívhang, és azért csipog a gép vészjóslóan - amitől az első pár alkalommal halálra rémültünk.
Igyekeztem agyban tudatosítani, sőt, mantráztam magamban, hogy segítenem kell a babának előre jutni, minél hamarabb megszületni, hogy ne legyen semmi baja, mert a szívhang is mutatja, hogy ez már nem jó neki. Vicces módon a szobában négy monitor volt egymás mellett - nyilvánvalóan nem nekünk, hanem a szülésznőknek, hogy egyszerre lássák a szülőszobákat -, de mi is nézegettük időnként, és láttuk, hogy másik két monitoron is fájástevékenység figyelhető meg. Mikor rákérdeztünk, kiderült, hogy két másik szobában is szülnek, azt mutatják a képernyők. És bár nem túl etikus, de hogy teljen az idő, elkezdtük az ő kontrakcióikat is figyelni és elemezgetni. Uhh, ez most egy nagy volt! - mondta a férjem az egyikre, én pedig ismeretlenül is szimpátiát éreztem eziránt a két másik nő iránt, akik pár méterre tőlem épp ugyanúgy szenvedtek, mint én. Ez a láthatatlan sisterhood is erőt adott, ahhoz, hogy folytassam.
Ekkor már este 11 után jártunk, és megint kezdtem érezni, hogy valami nem jó, így kaptam egy fehér műbőrrel bevont, óriási szoptatóspárnát, amivel az oldalamra tudtam fordulni (eddig kb. félfekvő-félülő pozícióban voltam). Ez a póz sokkal kényelmesebb volt, és éreztem, hogy jó irányba haladunk. Kicsit később megjelent a szülésznő-gyakornok páros, és örömmel mondták, hogy megvan a 10 centi, kész a tágulás, de a méhszáj még nem simult el, forduljak a másik oldalamra.
Miután végre rendben lévőnek találtak mindent, javasolták, hogy próbáljak meg nyomni, amikor érzem az ingert. És bár előtte éreztem valamit, mikor ezt mondták, egyszerűen nem jött többé semmi. Teljes blokk. A férjem a kezemet szorította, a szülésznő a kezét a méhszájnál tartotta, de semmi. Tök ciki volt, legalább 10 percet vártunk így, mindenki ugrásra készen, de egy árva inger se jött. Mondták, hogy ez sajnos gyakran megesik, bestresszel az ember attól, hogy teljesítenie kell, úgyhogy hagyjuk, adnak két órát, hátha a baba elindul magától és ezután kimentek.
Ez 10 perccel éjfél előtt lehetett. A férjem, leszámolva az aznapi születés vágyával, lakonikusan visszaült a nyugágyba a telefonját nyomkodni, én meg érzéketlen lábaimat egyesével visszapakolgattam a szoptatóspárnára a kitoló pózból, és hogy kicsit kényelmesebben legyek, megint a jobb oldalamra fordultam, felkészülve az előttünk álló kétórás várakozásra.
Megpróbáltam magamba fordulni és befelé koncentrálni. Szinte beburkolt a csönd, a sötétség, csak a gépek pittyegtek és a baba szívhangját hallottam. Mélyen beszívtam a levegőt. Pár perc múlva egy irgalmatlanul fájdalmas érzés hasított belém, és éreztem, hogy megindul kifelé a gyerek. Próbáltam segíteni neki nyomással, és ahogy véget ért az inger és lett rá kapacitásom, kiabáltam a férjemnek, hogy „jön a gyerek!” Erre ő hitetlenkedve és kissé bosszúsan mondta, hogy
„Ugyan, még két óra van addig!”
mire rákiabáltam, hogy
„Nem, nem, itt van a feje, hívjál már gyorsan valakit!”
Gyorsan felugrott a székéből, és odament megnézni, mi folyik a párnával kipolcolt lábamnál - majd villámsebességgel pattant ki a folyosóra, miközben én ismét nyomtam, mert tényleg ott volt a gyerek feje.
A szülésznő még az ajtó mellett csevegett, hisz alig pár perce ment ki, és a férjem szerint először azt hitte, hogy csak elfelejtettünk megkérdezni tőle valamit. Szép komótosan sétált be, aztán meglátta ő is, mi a helyzet – na, ekkor felgyorsultak az események, kirohant, hogy szóljon a többieknek, aztán visszaugrott, hogy átrendezze az ágyat.
Elvették a párnámat, és szóltak, hogy ne nyomjak, de ezt nem bírtam megtenni, a baba jönni akart, én pedig nem bírtam visszatartani. A férjem ismét a fejemnél állt, szorítottam a kezét, és bár eddig egyszer sem sikítottam az órák óta tartó fájások alatt, most olyan szintű fájdalom öntött el, hogy nem bírtam többé magammal, kitört belőlem az az ősi, zsigeri ösztön, és sikítottam a fájdalomtól. A többiek mondtak valamit, de nem értettem egy szót se, aztán csak a férjem hangját hallottam, ahogy azt mondja: ne sikíts, hanem próbálj nyomni, mert megfullad a gyerek!!
Én meg közben arra gondoltam, mi ez a hülyeség, lennél csak a helyemben, hidd el, te is sikítanál, aztán minden erőmmel koncentrálva nyomtam, és éreztem a már ismerős csusszanást, ahogy a maradék test is megérkezik a fej után, és elöntött a megkönnyebbülés. Sírtam örömömben, amikor meghallottam a hangját, és sírtam, amikor rögtön utána a kezembe adták a kisfiamat, akinek az arcvonásai egyszerre voltak hihetetlenül ismerősek és egyben teljesen ismeretlenek - benne tükröződött a két fiam, a férjem, a saját és a családom arca, minden szerettem összes vonása, az élőké és a már elmenteké is, de mégis különbözött mindegyiküktől. Ránéztem, és olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. Elöntött az iránta érzett szeretet… Hiszen őt vártam, már hónapok óta.
Végig ott volt velem, az elmúlt kilenc hónap minden egyes fájdalmas, örömteli, ideges, vagy épp vicces pillanatában, együtt csináltuk végig az összes hosszú és fárasztó napot, az álomtalan éjszakákat, a karantént, az utazásokat, és végül a születését is. A fiam hunyorgott, és hihetetlen cukin lebiggyesztette az alsó ajkát, majd sírni kezdett. Nem lehetett nem szeretni! Annyira édes és egyben komikus volt ez a mozdulata - ki látott már olyan újszülött csecsemőt, aki biggyeszteni tud? Az ember önkéntelenül is elneveti magát rajta.
Közben elvitték megmérni és letisztogatni, addig megjött a lepény is, hiánytalanul, én pedig kaptam 3 pici öltést a gátamra. Mikor visszahozták, a szülésznő elismerően jelentette be, hogy megmérték, és - tádámm! - 4190 grammot nyom a fiatalúr. A férjemmel mindketten elismerően bólogattunk, bár én bevallom, csak később fogtam fel igazán, hogy egy 4 kg feletti gyereket szültem minden gond nélkül. A szülésznő, a gyakornokfiú és a csecsemős nővérek is gratuláltak, egyikük egyenesen azt mondta: bárcsak mindenki így, ilyen jó hangulatban és ilyen könnyen szülne…
Azóta két hónap telt el, de bármikor gondolok vissza a történtekre, elönt az öröm és a hála, hogy mindezt átélhettem. Életem egyik legjobb élménye lett ez a szülés. Semmin sem változtatnék, és bár nem indult természetesen, de őszintén mondhatom, így is ez volt életem legjobb, legkevésbé fájdalmas szülése… Mert minden fájdalmával és hibájával együtt is valahogy annyira EMBERI volt.
És hogy tényleg úgy érezzem, ez alkalommal megnyertem a főnyereményt: harmadszorra egy olyan babát kaptam, aki már pár naposan is átaludta az éjszakákat, aki gyönyörűen eszik, és akit az egész család imád. A férjem szerint olyan, mintha mindig is velünk lett volna, és én is így érzem. Erről a selymes, imádnivaló kis mosolygombócról, az első hetekről és az ő hétköznapjairól fogok írni nemsokára, az Egy kismanó naplójában.
Shadow
A szüléstörténet előző részét itt olvashatod:
Az én gyerekem nem halhat meg!
A férjemmel tanácstalanul nézünk egymásra, de aztán beleegyezünk az indításba (ki ne tenné, ha gyerekhalálozással riogatják?
Tovább>>>
